Ottragadt a celluloidnál – Makk Károly jampecpulóverben és traktorosként is a kiutat kereste

A Kossuth-díjas rendező csaknem három évtizeden át tüntetőleg egy piros jampecpulóvert hordott, majd amikor az elrongyolódott, egy sállal állított emléket a ruhadarabnak.

– A hatvanas években majdnem minden színháznak volt egy olyan eladója, aki a külföldi rokonoktól kapott jó minőségű cipőt, sálat árult, a nőknek meg finom, Nyugaton divatos kozmetikumokat, parfümöt vagy púdert – kezdte el a legendás pulóver történetét, amikor a győri Városháza dísztermében a Nyitott Nemzedékek Szabad­­egye­­temén beszélgettem vele. (A be­­szélgetés szerkesztett vál­­tozata megjelent a Gondolat könyvkiadó Vinnivaló című füzetsorozatában.) – A Madáchban Schaffer bácsi hetente kétszer felbukkant az árujával. Nála láttam meg a méregdrága piros pulóvert, nem tudtam neki ellenállni, többhavi részletre megvettem tőle.

– Egy tavaszi napon – idézte fel Makk Károly, hogyan lett ő jampec az államszocializmus kul­­túr­­pápájának, Aczél Györgynek a szemében – ebben a pulóverben be­­szélgettem a Gerbeaud-ban Rutt­­kai Évivel valami filmről – nagyon vidáman, jó hangulatban, ő remekül tudott nevetni –, amikor bejött egy elegáns, kicsit konzervatívan öltözött, fekete ruhás társaság, leültek tőlünk nem messze. Megláttam köztük Aczél Györgyöt, akit eredendően akkor ismertem meg, amikor a Ház a sziklák alatt című filmet forgattam Badacsonyban. Ez a film nem volt kedvelt darabja a kultúrpolitikának, mert érezték benne, hogy a háború után, amikor új életet lehetett kezdeni, az ember egyik pillanatról a másikra nem tudott elszakadni a múltjától. Én akkoriban még nem tanultam meg, hogyan illik az embernek viselkedni akkor, ha nem szeretik.

Makk itt egy pillanatra elidőzött, aztán megjegyezte: azóta sem tanultam meg. Vagy most már mindenki szeret?

– Na szóval – tért vissza a történetre –, amikor még nem tudtuk igazán, ki az az Aczél, és nem tudtuk, mi lesz belőle, elkezdte elemezni a filmet, de minden mondat után hozzátette: én persze nem értek hozzá. Ezt már nagyon untam, és azt mondtam: ne haragudjon már az elvtárs, de ha nem ért hozzá, miért beszél ennyit róla? Akkor nem volt ez természetellenes megnyilatkozás a részemről, bár gyanút foghattam volna, mert négyen is rugdosták a lábamat az asztal alatt. Ebből a megjegyzésemből adódóan állandóan volt köztünk valamiféle feszültség. Mindig iróniát éreztem abban, ha megkérdezte: na, mester, mire készül most? Ebben az érdeklődésben volt azért kíváncsiság is, mert az igazat megvallva Aczélnak volt ízlése, és megszállottja volt a minőségnek. Tehát ez az Aczél elvtárs látott engem a piros pulóverben, és Újhelyi Szilárdnak, a főnökömnek – akivel jó barátságot ápolt, mert együtt ültek a börtönben – megjegyezte: láttam a barátodat, egy jampecpiros pulóverben a Ruttkai Évával feltűnősködtek a Gerbeaud-ban. Erre én közöltem Újhelyivel: mondd meg a barátodnak, hogy nemcsak a forgatókönyveimet fogja ezentúl elolvasni, hanem odaadom az egész ruhatáramat, írja alá, amit hordhatok. Ezt Újhelyi egy vacsorán kizárólag a poén kedvéért elmondta Aczélnak, akinek nem esett jól, hogy én ilyen tiszteletlenül beszélek. A piros pulóvert aztán hordtam a hatvanas, hetvenes, sőt a nyolcvanas évek közepéig, majd elkopott, kirongyolódott, nem voltam elég körültekintő, nem kereteztettem be, nem tettem el az emlékeim közé, de egy-egy piros sállal emléket állítok neki.

Mondtam a rendezőnek, nem eredeti ez a dizájnelem, hiszen Hankiss Elemér is szinte mindig sálban mutatkozott, főleg a televíziós vitákban.

– De nekem nemcsak dizájnelem meg emlék a sál – vágott vissza Makk Károly –, hanem a megfázás ellen is a nyakam köré tekerem. Egyébként meg, ha már Hankiss szóba került, hadd mondjak el róla valamit. A Szerelem című film ugye arról szól, hogy két asszony, egy anya és a feleség várja vissza valahonnan a férfit, akit szeretnek. A feleség tudja, hogy a férje börtönben ül. A kérdés az, hogyan tudja a gyanakvó anya elől finoman elhazudni a börtönt. Arra gondoltam, hogy amikor a film legvégén ez a férfi kijön a börtönből, teljesen ismeretlen arc legyen. Egy író barátom ajánlotta Hankiss Elemért 1968-ban. Megkerestem őt, kétszer vagy háromszor találkoztam vele, sétálgattunk a Pasaréti úton, beszélgettünk. A végén bevallotta, hogy ő ezen az ajánlaton sokat gondolkodott, de nem érzi magát alkalmasnak arra, hogy színészkedjen. Közben én is rájöttem: marha jó ötlet volt, egyetlen baja van, hogy nem lehet megcsinálni. Úgy döntöttem, ezt a szerepet egy színészre, egy jó színészre, Darvas Ivánra bízom.

Ha pedig Darvas Iván szóba jön, megkerülhetetlen Makk Károly első sikerfilmje, a Liliomfi. Mitől lett ilyen sikeres? – tudakoltam tőle.

– Ez a politikai kurzustól való menekvés filmje volt, egy politikától mentes alkotás az ötvenes évekből. Nem voltak benne kiagyalt szituációk, megkomponált beállítások, s ez a természetesség lehengerlő sikert aratott. Talán az önfeledt szórakozás volt ennek a filmnek a máig tartó titka. Valószínűleg a fiatalság állandó, finom vibrálását is szerették benne az emberek.

Pergettük tovább a rendező életének celluloidját, s felbukkant benne Makk Károly legendás traktoristaképe. Miután filmrendező szakos főiskolai hallgatóként az úttörőmozgalomról képtelen volt a politikai igényeknek megfelelő filmet forgatni, a dokumentumfilmgyár igazgatója – aki korábban a Röltex rövidáru-üzlethálózat vezérigazgatójaként dolgozott – elkezdte kioktatni a művészetről. Makk felbőszült, és azt mondta neki: ne haragudjon, de maga egy gatyamadzag-kereskedő. Az igazgató megharagudni látszott, összeült a fegyelmi bizottság, mire Makk észbe kapott, ki is rúgták.

– Pedig könnyű szívvel mentem oda, mert ott voltak azok, akiket én a szakmából tanáromként ismertem: Illés György, Máriássy Félix – sorolta.

– Senki nem szólt az érdekében? – kérdeztem hitetlenül.

– Nem, senki, lehajtott fejjel üldögéltek – válaszolta.

Ezután elment traktorosnak. A gépállomáson senki nem hitte el neki, hogy ekézni vagy boronálni érkezett, azt gondolták, fiatal felügyelő a minisztériumból. Egy idő után átszerződött a szentendrei gépállomásra, onnan azonnal kiküldték traktorával egy gazdálkodóhoz, és tévedésből kiszántott egy sort a gyümölcsöséből.

– Ráadásul még a gazdát szidták le cefetül, hogy gazember, kulák, kihívjuk magának a munkásosztályt szántani, és az sem tetszik – mondta Makk Károly. Végül úgy került vissza a filmszakmába, hogy Máriássy Félix megbetegedett egy tervfilm rendezése előtt. Azt mondta a megbízóinak, ha olyan asszisztenst kap, aki előre is tud dolgozni, akkor elvállalja a filmet. Ekkor Makkot visszavették asszisztensnek. A traktorosokhoz viszont még évekig kijárt „sörözni és dumálni”.

Fotó: 168 Óra archív

Filmjei közül hosszan beszélt az Egymásra nézve című munkájáról a győri szabadegyetemen. A nézőtéren ott láttam Galgóczi Erzsébet hagyatékának értő gondozóját, test­­vérének feleségét, Gabikát, Galgóczi Károlynét is. Ő azt hallotta valakitől, hogy Makk Károly akkoriban bántóan nyilatkozott az írónőről. Makk nem tudta, hogy Galgócziné a nézőtéren ül – nem ismerte őt –, de az írónőről mondott szavai eloszlattak minden kétséget arról, mennyire szerette és tisztelte a rendező Galgóczi Erzsébetet.

– Németországban csináltam valami televíziós filmet, mentem Münchenbe repülővel, és a szomszéd ülésen egy magyar származású producer foglalt helyet. Megkérdezte: mit szólsz a Galgóczi-regényhez? Te, mondom, milyen regényhez? Hát megjelent az Erzsinek ez a könyve, és valami szenzációs. Biztos, hogy nem engedélyezik a megfilmesítését, de azért olvasd el, biztatott a producer. Másnap elolvastam a könyvet, rögtön fölhívtam az Erzsit, akit én még mint ifjú tanársegédként tanítottam, és egyébként is nagyon szerettem: Erzsi, mi van ezzel a regénnyel? Azt felelte, semmi, úgy látszik, az embereket nem érdekli. Engem viszont megfogott ennek az írásnak a nyers őszintesége, Erzsi nagyon élet­­sze­­rűen írt, nagyon erős helyzeteket tudott teremteni. Itt két nő szerelméről, fellángolásáról van szó, de hát ez mégiscsak szerelem, akárhogy nézem is, és innentől kezdve nem nagyon törődtem azzal, hogy ez két nő vagy egy nő és egy férfi. Erősen foglalkoztatott a belső konfliktus, hogy egy nőnek a szenvedélye a másik nő, miközben azzal is megterheli magát, hogy nem tud élni az igazság kimondása nélkül.

– Amikor összeraktuk ezt a filmet – folytatta Makk Károly –, bejelentkezett a cannes-i filmfesztivál bizottsága, hogy szeretnék megnézni. Előtte azonban minden magyar filmet át kellett venni egy hazai bizottságnak. Levetítettük nekik, vakarták a fejüket, mondták, hogy ezt meg azt ki kellene venni belőle. Mondom, gyerekek, nem tudom kivenni, holnap jön a cannes-i filmfesztivál elnöke, ha úgy gondoljátok, mondjátok le. Valaki kitalálta, hogy mutassuk meg Tóth Dezső akkori miniszterhelyettesnek, egyébként is neki kell a legfelsőbb igent kimondani, ő képviseli Aczélt. Tóth Dezső megnézte, fölállt, elszívott egy cigarettát, tekerte a nyakát, háromszor körbejárta a termet, és azt mondta: hagyjuk ezt így, ahogy van, mert ha a Makk hozzányúl, csak rosszabbul járunk. Jött a cannes-i bemutató, volt kellő siker, jó külföldi visszhang, itthon nem volt olyan a fogadtatása, amilyen lehetett volna, de elkészült a film.

Makk Károly filmjeinek a jeleneteit nem rajzolta meg, állította be előre, ahogy például az általa nagyon nagy rendezőnek tartott Fábri Zoltán. Makk Károly számára mindig a forgatás helyszínén alakult ki a szituáció.

– Ez egy örökös készenlét, de gyönyörűséges dolog csinálni – örvendezett még közel a kilencvenhez is.

A filmkészítés örömét átélni készült ismét, de újabb terve már nem valósulhat meg, pedig szükségünk volna rá.

Török Ferenc: Halhatatlan (nyilván)

Tavaly nyár végén mentünk forgatni Makk Karcsi lakására. Napos kora reggel volt, köntösben reggelizett a kis konyhában. Megkínált pirítóssal, teáztunk. Kamondi akkortájt halt meg, lesújtotta a halálhír nagyon, egyik kedvenc tanítványa volt. Emlékszem, Xantus halálát is milyen nehezen viselte. Közben a stáb összerakta a kamerát meg azt a pár lámpát, amit használtunk az interjúhoz. Elment felöltözni, ott maradtam a konyhában egyedül. Arra a híres jelenetre gondoltam, mikor Darvas Iván ücsörög a hokedlin, és melengeti elgémberedett kezeit. Gáztűzhely. Börtön. Szerelem. Kimentem cigizni a teraszra, aztán bóklásztam az üres lakásban. Németh Gábort olvasott akkoriban, a kék fedeles könyv ott feküdt nyitva az éjjeliszekrényen. Mosolyogtam, pont ezt a sztorit olvastam akkor én is. Aztán kijött a kisebbik szobából. Nem telt el tíz perc, amióta eltűnt. Halványkék ing, szürke sportzakó. Hanyag elegancia. Mintha a francia tengerparton volnánk. „Belecsapunk?” – kérdezte.

Két perc múlva forgott a kamera. Darvas Ivánnal kezdte a mesét, azokkal a börtön utáni hideg napokkal a Párisi utcában, aztán jött Örkény és Déry. Meg ugye Aczél. Arany hatvanas évek.

Sok élet, sok politika. Világháború és kommunizmus. Nékosz és főiskola. Ötvenhat, nyolcvankilenc. Pasarét, Badacsony és a Lumumba utca. Szerelmek, színésznők, gyerekek.

Egy teljes élet.

Mi volt a titok? Humánum és élni akarás? Önirónia és esendőség? Leginkább emberszeretet.

Súlyos filmek, kemény időkben.