Otthontalan ország – Szabadnak lenni nagyon nehéz

– Az internetnek köszönhetően egyre többen olvasnak ma már nálunk is verseket. A Facebookon rengetegen osztanak meg költeményeket, köztük az ön írásait is. A digitális térben fontosabbá vált a líra?

– Én még könyveken nevelődtem, és felnőtt voltam már, amikor az internet a ma ismert formájában kialakult. A vers igazi tere nekem változatlanul a fehér lap, a könyv. Ezért is nagy esemény számomra, hogy végre sok év verseiből egy kötetet állítok össze. A jó vers nem sodródik a világgal, hanem megakasztja a sodródást. Kiemel belőle, hogy magasabbról lássunk. Távlatot teremt. Az internet és főleg a Facebook természete nem ilyen. A világ mindent egyformává tevő, a minőségi szelekciót kizáró sodródását tükrözi és erőlteti ránk. De sok mindenre lehetőséget ad, ha elfogadjuk, hogy a kulturális találkozások jelentős része ma az interneten zajlik. Érdemes megpróbálni élni vele. Ugyanakkor minden médium meghatározza a szöveget, amellyel összefér. A Facebook az irodalmi szövegek közül csak a verset tűri meg a rövidsége miatt. Ezért látszik úgy, hogy ma többen olvasnak verseket. A jó vers belső ideje azonban más, mint a világé. Le akar lassítani, míg az internet létmódja a gyorsaság: épp csak átfutunk valamit, máris jön a következő szöveg, mert rengeteg szöveg van, és megpróbáljuk tartani a lépést. A jó vers egyik állítása az, hogy erre semmi szükség, sőt ártalmas. Mindent elsodor a fecsegés. Az nem baj, hogy a Facebookon hihetetlen mennyiségű rossz vers kering. Nyomtatásban is mindig rengeteg rossz vers jelent meg. A baj inkább az, hogy a Facebook véleményekkel és fecsegéssel árasztja el a világot, és nem tanít meg válogatni. És egyébként is könnyen tévedésbe ejt.

Fotók: Fekete István

– Hogy érti ezt?

– A modern kultúrában, amely szeret a művészre különleges emberként tekinteni, fontos szerepe van a művész imázsának. A modern művész csak akkor jut el a közönségéhez, ha valamilyen fokon kiállítási tárggyá változtatja magát. Vagyis a modernség a nárcizmus kultúrája is. Ez probléma, mert a jó mű mindig végtelenül gazdagabb, nagyobb, mint az alkotója. A Facebook, ahol a minőség téves módon lájkokban mérődik, a nárcizmust támogatja, de valójában a személyt is megfosztja saját vonásaitól. Ebben a látszatvilágban egy idő után mindenki egyformává és érdektelenné válik. Ez a nárcizmus csapdája. Úgy érzem, a magam nem erőszakos, de határozott módján mindig ez ellen dolgoztam. Nem tudok mást tenni, mert a személyiségem lényegéből ez fakad: nem egyszerűen jó verseket, hanem az itt és most zajló életünk belső csendjével összhangot találó költészetet igyekszem a világba helyezni. Akkor is, ha ez olyan védtelen dolog, mint egy papírhajó a tengeren.

– Idén a költészet napjára jelent meg új verseskötete, az Üdvözlet a kontinens belsejéből. A nyitó verse – Túl a kordonokon – a 2006-os magyarországi eseményeket idézi fel. Előző regénye, a Svéd is 2006-ban játszódik. Miért olyan fontos ez a dátum önnek?

– A Túl a kordonokon már korábban, az Éjszaka, utazás című verseskötetemben is szerepelt. Szerettem volna a két könyv folytonosságát kifejezni. A 2006-os év az ország szempontjából és az én személyes történetemben is meghatározó volt. Úgy éreztem akkor: Magyarország a történelemnek ebben a szakaszában nem lesz az, amilyennek húszévesen, 1989-ben reméltem. Nem lesz mindannyiunk méltányos, szolidáris otthona, ahol egyre közelebb kerülhetünk ahhoz, hogy a teljesítmény tisztelete, a hazugság megvetése és az emberség teremtse újra az országot. Aztán ültem egy tévéstúdióban, miközben a háttérben bekapcsolt képernyőn látszott, hogy a Kossuth téren Orbán Viktor a barátaival bontja a kordont, a stúdióban pedig néhányunknak Gyurcsány Ferenccel kellett volna beszélgetnünk. Akkor éreztem, hogy a köztársaságnak vége van és az én életemben is vége van egy fejezetnek. Mert a magánélet és a közösség életének színtere ugyanaz, nem hasítható szét. Számomra akkor vált világossá, hogy tévedtem. Továbbra is az önhitt ostobaság, a fanatikus közöny, a semmiből sem tanuló akarnokság írja a hazám történetét, amely nem tud kiszabadulni a réges-régi csapdájából. Mert a csapda mi magunk vagyunk. Állhatatosan és a hazugságok olthatatlan imádatával félreértjük a saját történetünket és geopolitikai helyzetünket, mindenkit gyűlölve, aki figyelmeztet bennünket tévedéseinkre, akik a kisebbrendűségi érzés és a fennhéjázás rövidzárlatai nélkül néznek a tükörbe, tekintenek széjjel Európában. A vég azonban nem egy pillanat, hanem hosszú idő, amelyben most is benne vagyunk.

– A demokráciának és a szabadságnak lett vége 2006-ban?

– Ezek politikai, ideológiai fogalmak. Ma­­gyar­­or­­szá­­gon a demokrácia a rendszerváltás után üres épület volt. Szabadnak lenni pedig nagyon nehéz. Kevesen vannak, akik tényleg szabadságban akarják élni az életüket. Ennek tehát nem lehetett vége 2006-ban. Mára persze üres épületként sem maradt meg a demokrácia, tombol az irracionalitás, a gazemberség, a félelem. Megértettem, hogy ez az ország, a hazám, soha nem lesz az otthonom. És most hadd tegyek ehhez hozzá még valamit. A politika és az, ahogyan a politikát értjük, azt akarja elhitetni velünk, hogy az életünk világa végtelenül szűk. Kétszer két méter, mint egy börtöncella. Ez nem igaz. Az életünk valójában végtelenül tágas. Minden pillanat az lehet, fájdalmasságában is, nem beszélve a boldog pillanatokról. Elég egy tekintet, egy fán tollászkodó varjú látványa. Tudom, miről beszélek. Abban az időben, amikor az Üdvözlet a kontinens belsejéből című kötet versei keletkeztek, súlyos betegségeket éltem át. Rákos voltam, tüdőembóliát kaptam. Mégis az élet a maga végtelen gazdagságában, kétségbeesett fájdalmában, egyszerűségében és szépségében nyílt meg előttem. A kezelések közben és a gyógyulásom után is írtam verseket arról, amit akkor átéltem, Kórházi reggelek címmel külön fejezetként kerültek be a mostani verseskötetembe.

– Írásainak visszatérő témája a háború. Voltaképp a rák is háború, amelyet a test önmaga ellen folytat.

– A betegség nem háború. A test nem harcol maga ellen. Egyszerűen él. A betegség is az élet egyik formája. Féltem természetesen, sokat szenvedtem, de tudtam, hogy ami velem történik – függetlenül attól, hogy mi lesz a kimenetele, meghalok vagy meggyógyulok –, ajándék. Nehéz erről érvényesen beszélni. Hallgatni jobb, és a verset a hallgatás és a megszólalás mindig együtt hozza létre. A súlyos betegség közepette az élet puszta valósága, természetesen a halál is végtelenül egyszerű, materiális módon mutatja meg magát. Ez kinyit mások felé is. Eljutottam odáig, hogy minden félelmem elmúlt. Úgy érzem, ma már nem félek senkitől és semmitől, még önmagamtól sem, ami nekem a legnagyobb dolog.

– Az ország bajaitól, a gyűlölködésektől is védettebb lett?

– Dehogy, mitől lennék én védettebb, mint bárki más? Legfeljebb erősebbé vált a belső szabadságom, de ez nem véd meg semmitől. Drámai és szép is megtapasztalni, hogy az ember nagyon törékeny, mégis felépülhet benne valami, ami talán elpusztíthatatlan. Magunk körül ennek épp az ellenkezőjét látjuk. Erősnek és stabilnak hitt építmények pillanatok alatt összeomlanak, letörölhetők a föld színéről.

– Most épp a CEU-t próbálja eltörölni jelenlegi kormányunk. Ön is aláírta az ELTE Magyar Irodalom- és Kultúratudományi Intézetének szolidaritási nyilatkozatát, amelyben kiálltak a CEU mellett és az egyetemi autonómia védelmében. A CEU sorsa a többi hazai egyetem helyzetét is befolyásolja?

– Ez nem is kérdés. Az egyetemi kultúra egy és oszthatatlan. Az egyetemi autonómiának, ami az európai kultúra egyik sarokköve, már csak maradékai voltak meg Magyarországon. Az európai civilizáció sikere a kutatás szabadságából, az igazságról szóló beszéd kritikai megalapozottságából ered. Orbán Viktor kormánya most kísérletet tesz ennek a teljes felszámolására. Ami történik, annak nem egy budapesti egyetem, a CEU az egyedüli kárvallottja. Sőt talán nem is elsősorban a CEU, amely legrosszabb esetben el is költözhet Magyarországról. A teljes magyar felsőoktatás, az ország jövője szenved helyrehozhatatlan károkat. Ez tudatos országrombolás.

– Úgy tűnik, az Orbán-kormány egy évvel a választás előtt újra ráerősített a kultúrharcra, s a még megmaradt független szellemi intézményeket is fel akarja számolni. Ennek lehet újabb áldozata a CEU?

– Ez nem kultúrháború, a jelenlegi politikai vezetés Magyarország ellen folytat háborút. A magyar kormány puszta hatalmi gőgből és végzetesen rosszul gondolt politikai érdekből az egész ország ellenségévé vált.

– Nemzetközi szervezetek, Nobel-díjasok is hiába tiltakoznak az Orbán-kormány ámokfutása ellen. Mit lehet akkor tenni?

– A legrosszabb, amit tehetünk, a helyzet elfogadása. A tiltakozás minden eszközét meg kell ragadnunk. Fontos az is, hogy az ember ilyen viszonyok közepette is megtalálja és megőrizze a belső szabadságát, amely törékeny ugyan, ki van téve a reményvesztés és a tanácstalanság rombolásának, de végtelenül nagy erő forrása is lehet.