Őszinte alteregók
Örkény – ha olvashatná – szívesen olvasná. Csakhogy ennek a történetnek az egypercesei eltartottak vagy ötven évig és még tovább. Belenyúltak a történelembe, ebbe az egyetemes „tréflibe”, amelyet túlélni emberes feladat volt.
De ne hatódjunk meg Hirsch Jenő hősiességén, mert ő sem tette magát azzá. Az irónia e történet szomorú pillanatait is átfényezi, szűri, olykor mosolyogtatóvá enyhíti, elmesélhetővé teszi.
Hirsch Jenő persze csak egy alteregó, egy „másik én”. Különössé, többemeletessé építi a konstrukciót, hogy az író maga is alteregó, egy játékos másik, aki komoly és száraz (?) tudományok művelése után most személyes történetmesélésbe csap.
Hogy ez az 1944-től előfodrozódó családtörténet aztán hogyan vált át laza fejlődésregénybe, amely a mongol tundrától a pekingi kutyamészárszék megtekintésén át a kőbányai bluesig vezetett azokban a hatvanas években, amikor a magyar „munkásosztály ha nem is a paradicsomba, de valamiféle kispolgári lét felé menetelt biztató léptekkel”.
Szerzőnk Leningrádban egy volt kuplerájban lakott (igaz, ekkorra már szocialista diákszállóvá maszkírozva), a füstölt halat és a vodkát pedig a „multifunkcionális Pravdán” szervírozták a jóbarátok. Végzett diplomásként aztán felkapta az országos hír, amikor a nyírségi almaszedésre kirendelt egyetemisták panaszairól a 168 Óra című rádióműsorban tudósított a pályakezdő Friderikusz Sándor.
Szerzőnk tanár lett – egyetemi, komoly, nyilvános, rendes –, doktor és díszdoktor, aki azt vallja máig is, hogy „a történészmesterség elválaszthatatlan része az erkölcsi ítélet”. Nem is gondolhatja másként, akinek családi históriája 1944-ben kezdődött, s úgy.
Igen jó könyv!
(Kvász Iván: Tréflidolog. Scolar Kiadó)
Erdélyi S. Gábor
