Összetartás, tisztelgés, új „mitudat”
Volt egy felejthetetlen jelenet a Kabaréban: békés kirándulók söröznek egy verőfényes kerthelyiségben, vasárnap, nyár. Aztán valaki elkezd egy dalt. Halkan. Egy éneket a szülőhazáról, amely maga is szép most, verőfényes és ragyog. Aztán a dal túllép önmagán: egyre hangosabb, egyre indulószerűbben pattog egyre többek száján, magába von, megbűvöl, föléd kerekedik, itt is, ott is felállnak az imént még gondtalanul napozók. Az induló már harcba hív. A kirándulókból csapat formálódik, a napsütésből fenyegetés támad.
Pedig csak úgy indult, hogy valaki énekelni kezdett.
A hullám: egy iskolai feladatnak, különprogramnak a története, amely során az egyik speciálkollégium az önkényuralom természetrajzával foglalkozna. Ám nem hagyományos módon. A tanár, akinek baltával faragott arcvonásai fölé könnyen odaláthatjuk a rohamsisakot, nem eseménytörténetet tanít, hanem inkább reprodukálja a körülményeket, a társadalom-lélektani helyzetet. Weimar bizonytalanságai és a Harmadik Birodalom szelleme megidézhető. És lám, két generáció után, a nácizmustól megtisztult, bűnét bánt Németországban is akad vevő a „közösségi érzés”, az összetartás, a tisztelgés, a vakfegyelem, az egyenruha, az új „mitudat”, az antiindividualizmus programjára. A kallódók, a magányosak, a kívülről vezéreltek keresik a maguk vezéreit. Akik kezében hálás és önfeláldozó eszközök lehetnek végre. A helyet, ahol az erkölcsi fogyatékosság nem hátrány, hanem alkalmassági feltétel. Ahol akolmelegben, boldog csürhében lehet élni.
A pedagógiai kísérlet túllép önmagán, maga alá temeti a tanárt is, a hullám átcsap a diákok feje felett. Nem megtisztítja a várost, hanem a múlt mocskába fojtja.
Nem jutottunk hát el mégsem a történelem végére, amint Fukuyama professzor jósolta a nyolcvanas évek végén.
A hullám című német filmet szívem szerint minden középiskolában vetíttetném.
(Rendezte Dennis Gansel.)
