Örvény az Operaház színpadán

– Kozmér Alexandra azért kapta meg a szerepet, mert az utóbbi években egyre erősödő színpadi teljesítményekkel bizonyította tehetségét, s most pályájának olyan pontjához érkezett, amikor fontos, hogy megmutathassa, hogyan formálja meg ő ezt az érzelmileg is igen nagy feladatot rejtő szerepet, amely a táncművész számára valóságos kihívást jelent – nyilatkozta Solymosi Tamás, a Magyar Állami Operaház balettigazgatója.

Solti Csaba színrelépésének különlegessége, hogy a Halál szerepét első ízben 22 évesen, A halál és a lányka első magyarországi színrevitelében kapta meg, és 2010-ben, a darab felújításakor ismét felkérték a Halál alakjának megformálására.

22 évesen táncolta először a Halált North világsikerű darabjában, most pedig negyvenhez közeleg. Az elmúlt csaknem két évtized alatt változtak-e a darab előadása alatt az érzelmei, változott-e a tánca, az interpretációja?

Szerintem nem. De lehet, hogy egy külső szemlélő, aki látott akkor, és megnéz most, pontosabban meg tudja mondani. Engem éppen az döbbentett meg, hogy a feladattal visszajöttek a régi érzések is. A koreográfusi instrukciók nem változtak, bár bennem sok minden. Az eltelt idő alatt nyilván érettebb lettem, így elképzelhető, hogy mélyebben tudom átérezni és átadni a darabot.

A darab egyik főszereplőjeként a koreográfus, Robert North instrukcióit is volt szerencséje hallgatni. Milyen munícióval látta el a koreográfus a táncosait?

Én nem a „nagy betanítás” alatt álltam be, mégis személyesen foglalkozott velem Robert North. Ha jól emlékszem, nem emiatt volt Magyarországon, de elhívták, hogy nézzen ránk, és eltöltöttünk vele egy hetet. Ekkor mesélt arról, mire gondolt a darab készítésekor. Egyrészt Schubert zenéjének a csábítását emelte ki, másrészt elmondta még, milyen festményeket látott, milyen hatások érték. Idézett egy pszichológust, aki tanulmányt írt arról, milyen stádiumokon megy át a haldokló… A többit inkább látni kellene, például a mozdulatokat… hogy a karmunka kaszára emlékeztet, illetve a négy fiúnak van egy előre haladó mozgássora, amely North szerint az apokalipszis négy lovasára utal… Sok, ehhez hasonló rávezető mondatot hallhattunk tőle. Számomra legalábbis ezek voltak North jelenlétének meghatározó mondatai.

Csaknem két évtizede alakítja ezt a szerepet. Ezalatt, morbid kifejezéssel élve, több Lány meghalt a keze között a színpadon… Változik-e aszerint az előadása, hogy ki táncolja a lányt? Vagy pedig a szerep annyira önjáró, hogy mindegy? Bár, ahogy nyilatkozta egy videóinterjúban, hogy a színpadon mindegyik lány sírt az előadás utolsó pillanatában – ebből arra következtethetünk, hogy a lényeg maradt.

Is-is. Természetesen, mivel ilyenkor mindig partneri kapcsolat van két ember között, sokat tudnak egymásnak adni, nagyon tudják egymást tölteni lelkileg. De érdekes módon mégis azt tudom mondani, hogy valahol mindegyikükkel ugyanazt azt érzést kaptam, fizikai értelemben ugyanazok a fájdalmak és szenvedések gyötörtek közben… Hogy is mondjam? Lelkileg és nüanszokban van, de az egész szerepet tekintve nincs nagy különbség abban, hogy ki táncolja a Lányt. Most Kozmér Alexandra állt be. A régi motoros első reakciója ilyenkor: jaj, új betanulás történik… Én mindjárt azzal nyugtattam magam, hogy Alexandra azon ritka táncosnők egyike, aki kiválóan táncol klasszikus és modern darabokat is. Mert általában a klasszikusok bénák a modernhez, és viszont. Nagyon hamar megtanulta a sorrendet, viszont az első időkben még nem érezte annyira a stílust. Aggódtunk, hogy a próbafolyamat túl rövid lesz, nem lesz annyi időnk, amennyi a lelkünket megnyugtatná, de most már látom a próbán, hogy minden rendben lesz. Büszkék vagyunk Alexandrára, és felnézünk rá, hogy ilyen rövid idő alatt jól megcsinálta.

Nemrég azt írta a Táncművészeti Közlönyben, hogy mielőtt először táncolta a Halált Robert North darabjában, sosem találkozott még fizikailag ennyire nehéz szereppel. És ez a véleménye azóta sem változott.

Hát… azért azóta volt egy-két hasonlóan nehéz szerep, amelybe – képi képtelenséggel élve – a Halál belehalt. Érdekes módon a másik ilyen borzasztóan nehéz táncosi feladatom az Anna Karenina című balettben a Borzas halál megformálása volt – érdekes, hogy abba is bele kellett halni, miközben csak három percig tartott a színpadon. Ugyanez a fizikai erőpróba a Schubert-vonósnégyes első két tételében csaknem fél óráig tart.

A közönség a táncosok fizikai gyötrődéséből persze mit sem lát.

Nem is szabad. A közönségnek suhanó embereket kell látnia. A tánc akkor jó, ha a közönség úgy érzi, ezt akár ő is meg tudná csinálni. Akkor volt elég könnyed. Ha azt látja, hogy én erőlködök, akkor, szerintem, inkább hazamenne. Nincsenek nagy bravúrok vagy trükkök benne, egyszerűen varázslatosan szép darab. Ami pedig a technikai részét illeti: hát, próbálja mindenki a legmélyebben behajlítani a térdét addig, amíg még a sarka a földön marad, ezt a balett szaknyelvén demi pliének hívják, és maradjon így több mint húsz percig… Nem kell szaladgálnia, emelgetnie, csak maradjon úgy. Nos, mi az elején belehelyezkedünk ebbe a bizonyos demi pliébe, és így szaladunk, emeljük a lányokat, és felugrunk… A másik nagy hátulütő, amivel meg kell küzdenem, hogy a Halál a darab elejétől végigcsinálja a koreográfiát a partnereivel, majd a többiek félholt állapotban kimennek – a Halál viszont ottmarad a színpadon, fizikailag szintén félholtan. Ekkor jelenik meg a Lány. És innen még 12 perc… Mit mondjak? Csaknem húsz éve, amikor a végén elértem a kulisszát, elterültem, mint a Nagyalföld, nem tartottak meg a lábaim. Mára már tudok sétálgatni utána. Muszáj is, nem állhatok egyhelyben, mert összeesnék. A másik szereposztásban Lieblich Roland a vasárnapi előadás előtt négy nappal már végig tudta táncolni. Én 31-én lépek fel, de ma még nem tudom végigcsinálni fizikailag. Le kell állni, megvárják, míg levegőhöz jutok. És még bőven nem lihegtem ki magam, amikor már szégyellem, hogy mióta várnak rám.

Igen, köztudott, hogy a tánc nagyon komoly fizikai teljesítmény. De azért mégis megdöbbent, hogy ezeken a kereteken belül is micsoda erőpróba ez a mű.

Robert North erről híres. Úgy szoktuk mondani: tüdőlövés. Ezek a lemélyített, meghosszabbított, elnyújtott futások eleve nagyon nehéz dolgok. Sokáig tud az ember táncolni, de ha csak egy kört kell futni közben, akkor már nem olyan könnyű. Ebben a darabban pedig más nincs, csak suhanás ide-oda – és ez botrányosan nehéz.

Végre megértettem, amit eddig csak úgy éreztem, de sehogy sem tudtam magamnak megmagyarázni, hogy a témája ellenére a darab után mégsem úgy áll fel a néző, mint akit letaglóztak, hanem mindenek ellenére valami nagyon felemelő érzés keríti hatalmába – és ez nyilván a táncosok kisugárzásából is fakad. Ahogy egy cikkében írta erről a szerepről: „Hogy táncoltam-e valaha a Halált? Igen, sokszor. Mégis soha. Az Életet táncoltam. Halál nélkül nem volna értéke az életnek. Még úgy sem, ha tudnánk, mikor jön el a vég. Remélem, az előadás után a néző úgy áll fel, hogy még inkább szereti az életet. Ha így van, akkor jó voltam Halálnak.”

Máig az a meggyőződésem, és ez az idézett írásomban is szerepel, hogy ezt a darabot és a darabban táncoló embereket megmagyarázhatatlan aura veszi körül. Ezt tíz éve ugyanígy éreztem. Nos, azóta rajtam kívül mindenki kicserélődött a darabban, az érzés mégis ugyanaz. Ezek szerint ez az aura nem a képzelet műve, hanem tényleg létezik.

Mi hozza létre ezt az aurát?

Maga a darab. A Halál és a lányka megmagyarázhatatlan tölteted ad, légkört teremt. Miközben táncolok, azt érzem, nem halálnak kell lennem: durvának semmiképp, inkább nagyon finomnak, előzékenynek – és ez tényleg felemelő.

........................................................................................................................................................................

Az est utolsó darabja Lukács András Örvény című műve.

(A részletes program keretes szövegünkben!)

„Az Örvény című egyfelvonásos darabom tulajdonképpen egy továbbgondolt változata az évekkel ezelőtt készült, azonos című kettősnek, amelyet egyértelműen Philip Glass zenéje ihletett. A Michael Cunningham regénye alapján, Stephen Daldry rendezésében készült film, Az Órák végén hangzik el ez a részlet, és Virginia Woolf írónő öngyilkosságát festi alá, amikor belesétál az örvénylő folyóba és elmerül abban. A zene csodálatosan szuggesztíven fejezi ki nekem a folyó örvénylését, és a lány vívódását élet és halál között. A koreográfiámban a szűrt, hideg fényekkel, a vizes hatású jelmezekkel és természetesen a spirális mozdulatokkal és körbe futásokkal is a címet szerettem volna minél érzékletesebben megjeleníteni.

Nem történetet koreografálok, sokkal inkább érzelmeket, gondolatokat szeretnék ébreszteni a mozdulatokon és a zenén keresztül” – írja saját művéről a koreográfus.

Lukács András (1977-) a fiatal koreográfusnemzedék egyik legsikeresebb képviselője, és azon kevesek közé tartozik, aki a kissé kettészakadt magyar táncélet „mindkét oldalán” elismertségnek örvend. Neve egyaránt jól cseng az Operaházba járó közönség és az alternatív játszóhelyeket preferáló nézők, illetve a klasszikus képzettségű és a kortárs táncosok körében is. Talán ennek – no és persze tehetségének is – köszönhető, hogy már nagyon fiatalon rangos kitüntetések tulajdonosa lett. Eddigi pályáján pedig olyan vezető társulatok tagja volt, mint a William Forsythe vezette Ballett Frankfurt (2001-2002), az egyik legszínesebb kortárs repertoárral rendelkező Ballet de l'Opera de Lyon (2002-2004) és a bécsi Staatsoper balettegyüttese, a DasBallett (2005-).

Előtte és közben pedig a Magyar Nemzeti Balett tagja, és időnként hazajár táncolni ma is, mint ahogy koreográfiáinak zöme is itthon készült.

Első sikereit a Magyar Nemzeti Balett Alapítvány Stúdió együttesében aratta rövidebb lélegzetű alkotásaival (Connection, Eszeveszetten, Elégia, Levél Martha Grahamnek stb.); azóta pedig a budapesti társulaton és a Táncművészeti Főiskolán kívül műsorra tűzték a műveit a Győri Balettnél és művészeti szakközépiskolájában, a Magyar Balettszínház Gödöllő társulatánál, valamint a bécsi operában is, ahol első egész estés munkája, az Arvo Pärt zenéjére készült Tabula Rasa (2006) többek között Jiří Kylián remekműve, a Petit Mort mellett szerepelt. Több alkalommal is meghívták saját darabjaival a budapesti Világsztárok az Operában gálára: 2008-ban az In your eyes my face remains premierjét erre az eseményre időzítették, és legutóbb is éppen a 2009-es gálán láthattuk a Bécsben bemutatott Duo-val.

Lukács András koreográfusi indulását nagyban befolyásolta, hogy a Táncművészeti Főiskola elvégzése után egy évet tanult az angliai Elmhurst Ballet Schoolban, ahol a modern technikák elsajátítása mellett mentorra talált André de Villiers személyében, akinek koreográfusi stílusa inspirálta első alkotásait. Ugyancsak gazdag impressziók érték későbbi alkotómunkájához a külföldön eltöltött évek során, amikor olyan kortárs koreográfusok műveit is tolmácsolta, mint William Forsythe, Jiří Kylián, Mats Ek, Nacho Duato, Roland Petit, Dominique Boivin, Philippe Decouflé, Myriam Naisy, Jorma Elo vagy Maguy Marin.

Lukács András leggyakrabban Michael Nyman (film)zenéire koreografált, de az Örvény zenéjét Philip Glasstól választotta.

Végül egy kis videótár:

Az Örvény című balettest beharangozóját

Lukács András koreográfiájából

A kultura.hu videóját Robert North A halál és a lányka próbafolyamatáról, valamint az interjúit a főszereplőkkel

Solti Csaba írását a North-darabról