Örökölt sorsok

- Említette, egy fotó inspirálta regényét. Önt fényképezték régies technikával, de megdöbbent a kész portrén, ugyanis apját látta a képen. Akkor kezdte kutatni egyéb családi azonosságait is.

– Korábban azt gondoltam, sőt családomban is az a kép élt: öcsém, Zoltán – aki táncművész – örökölte édesapám vonásait, én viszont semmiben nem hasonlítok rá, még habitusban sem. A rólam készült fénykép alapján az átváltozásom lepett meg az egyik örökségből a másikba: anyáméból az apáméba. Foglalkoztatni kezdett a családi múlt: ha minden tulajdonságomat örököltem, ismétlődhet-e bennem az elődök sorsa is. Vajon ugyanazokat a köröket futom majd, amelyeket egykor ők? Apámnak ráadásul az volt a mániája, hogy mindnyájunk életét az örökölt külső jegyek és családsorsok „mixe” határozza meg. Sírba tudott kergetni a rögeszméjével, amely számára igazából önfelmentő magyarázat volt a kudarcaira: minek küzdeni a fátum ellen, ha az „örökölt helyzetek” úgyis megváltoztathatatlanok.

- Könyvében egy falusi família három nemzedékének múltja és titkai után nyomoz. Föltárja az elhallgatott és ki nem beszélt történeteiket, félelmeiket, reményeiket, csalódásaikat, különös szerelmi gubancaikat. S egyben kitörési kísérleteiket is a vidéki közegből. Szövevényes sorsukat kutatja, de párhuzamosan saját életének változásait is. Előző regényei szintén afféle útkeresésről szóltak. Ám azokban mintha inkább küszködött volna a családi múlt terheivel. Tévednék?

– Annyiban igaza van: sokáig úgy éreztem, minden zavar, amit otthonról kaptam. Öntudatlanul a családomra haragudtam, sokszor lázadtam is ellene, amiért nehéz volt áthidalni magamban az óriási kulturális és közösségi különbséget, ahonnan jöttem és ahova érkeztem.

- Alföldi falusi miliőből kiszakadva fővárosi értelmiségivé, íróvá válni?

– Pontosan. És persze már nekem is eszembe jutott, hogy évek óta talán ugyanazt az egy regényt fogalmazom újra és újra. De az „identitástéma” csak ezzel a könyvvel vált igazán személyessé.

- Úgy érti: a családkutatással?

– Részben. De leginkább azzal, hogy rájöttem: azért kellett körbejárnom ezt a kérdést, tisztázni a családi legendákat és a gyökereimhez való viszonyomat, hogy a végére érve megbékéljek önmagammal.

- Ha úgy tetszik: „elférjen” ön mellett a múlt?

– Igen. Újra kellett élnem az elődeimnek, voltaképpen csupa jó fiúnak a történeteit, kapcsolatait, hogy megértsem, miért nem voltak képesek szembenézni a problémáikkal. És ahogy felfejtettem az ő gyöngeségeiket és hibáikat, azokban egyszer csak megláttam a magam gyöngeségeit és hibáit is. Akkor tudatosult bennem, mi is az én „feladatom”: eljutni odáig, hogy már ne az előző generációkat tegyem felelőssé a bizonytalanságaimért, küszködéseimért. Meg kellett szeretnem a múltamat ahhoz, hogy megtaláljam a helyem a családi láncban, és „kiegyezzek” önmagammal is. Kassák Lajos egyszer azt írta: „Nincs bennem semmi a múltból.” Tizenegy évvel később már másként vélekedett: „A múlt az, ami a jelenemet és jövőmet nagy részben meghatározza.” E két egymással feleselő gondolata lett a regényem mottója.

>- Azért olyan olvasata is van a könyvének: ha el akarunk szakadni a családi hagyományoktól, ha mások akarunk lenni, másnak láttatni magunkat, valamiféle „új örökséget” teremteni, azzal teljesen kiszolgáltatottá válunk. És bármely helyzetben tévutakra sodródhatunk.

– Örülök, ha ez is kiderül a regényből. Mert ebből a szempontból nemcsak az én történetemről van szó. Ez a város tele van olyan első generációs vidéki fiatalokkal, akik igyekeznek megfelelni itt. És úgy gondolják, ehhez el kell tépni magukban a gyökereiket.

- Vagyis: próbálnak új identitást kialakítani, hogy könnyebben befogadják őket?

– Legalábbis egyensúlyoznak a két világ, a származás és a nagyvárosi lét között. Végül sehol nem találják a helyüket. Itt sem érzik jól magukat, mert nem tudnak mit kezdeni azokkal a tapasztalatokkal, amelyeket a vidéki szüleiktől kaptak. Ha pedig hazamennek hozzájuk, úgy érzik, már „kilógnak” abból a közösségből. Így aztán leginkább gyökértelen sznobbá válnak. A nagyvárosi életmódhoz hiányzik a kultúrájuk, a polgári karakterük. De mert a saját családi történeteikhez sem kötődnek, nem is kíváncsiak rájuk, pótlékokat keresnek, milyen felületen tudnak a közélettel, a hazával érintkezni. És akkor vonulgatni kezdenek árpádsávos zászlóval. Jártam olyan katolikus gimnáziumban, ahol kint volt a falon Nagy-Magyarország hatalmas térképe. Megkérdeztem a diákoktól: ki tudja közületek, hogyan ismerkedtek meg a nagyszüleitek? Egy sem tudta. Nem is értették, miről beszélek, amikor azt mondtam: a személyes mítoszok révén lehet csak igazán szeretni a hazát! A nagymama receptjeinél alig van fontosabb örökség. Őket őrizd meg, főzzél belőlük, és máris szeretted a hazádat!

- Regényében szintén a nagymama, Jusztika a hagyomány őrzője a családban hitével, akaratával, ősbölcsességével, és – kétségkívül – főztjeivel is.

– Jusztikát apai nagymamámról mintáztam: családunk számára ő jelentette az „origót”. Miként a regényben is a különféle generációknak: miközben jönnek-mennek, lángolnak, harsánykodnak a férfiak, van egy nemzedékeken átívelő figura, aki nem pazarolja el az életét. Alighanem sokaknak ismerős az alakja: ő az, aki egyben tartja a családot, akihez mindig lehet fordulni. Olyan erős mintát ad, amilyenre a férfiak képtelenek. Nem véletlen: felolvasóesteken mindig azokból a történetekből idézek, amelyekben Jusztika szerepel.

- Könyvébe részleteket emel be Jusztika saját „családregényéből”. Kitalált szöveg, vagy valóban nagymamájának az önéletírása?

– Az övé. Nagymamám egész életében írogatott ezt-azt, csakhogy öt gyerek mellett nem futotta ki magát a tehetsége. Aztán amikor megjelent az első kötetem, kedvet kapott, hogy komolyabban belefogjon az írásba. Én gépeltem le a történeteit, majd részenként közölte is őket a Szegvári Napló. Mamának ez nagy tekintélyt kölcsönzött az ott élők körében. Halála előtt nekem adta az önéletrajzát, amelyből átvettem mondatokat a könyvembe.

- Kulcsfigura a regényben az anyai nagyapa, Domos is. Akinek élete vágya volt, hogy Budapesten éljen. Nem sikerült neki.

– De a lényeg mégiscsak az: az ő vágyait öcsém és én beteljesítettük.

- Vehetjük úgy: igazából Jusztika révén fogadta el a családi múltat, Domos történetei pedig abban segítették, hogy megtalálja a helyét a nagyvárosi miliőben?

– Jó meglátás. Nagyapám építőmunkásként dolgozott a fővárosban az ötvenes évektől. Könyvem megírása előtt végigjártam a „házait”. És valóban az ő történeteivel kerültem közelebb a városhoz: valahogy belakta nekem a tereket, hogy végre otthon érezzem magam itt.

- Mindenesetre valahol azt mondta: azért nem egészen saját családjának regényét írta meg. Gyakran fikcióval keverte a valóságot.

– Nem állítom, hogy igazi családregény az enyém, de minden szempontból „rájátszom” erre. Ráadásul a valóság – interpretációk függvénye. Ugyanazt az eseményt sokszor máshogyan idézik föl a családban. Polcz Alaine mondta: bár az ő elbeszélései és feljegyzései alapján írta meg a Pontos történetek, útközben című regényt Mészöly Miklós, jócskán alakított is az eredeti „sztorikon”. Ám a könyv elolvasása után már Polcz Alaine sem tudott másként emlékezni a történeteire, csak úgy, ahogyan a férje megörökítette őket. Magamon is azt veszem részre: írás közben átemlékeződtek bennem a dolgok. Ma már a regényemet „hiszem el” valóságnak.