Örök vadászmezők

Hát gazellában és párducban nincs hiány Korodi Luca kiállításán. (Amely Virág Judit galériájában nyílt meg a Falk Miksa utcában, a Műgyűjtők Éjszakája idején, de nem annak részeként – ezt egyébként nem értem, de biztosan van valami oka.) A gazellák és párducok ugyanis mintegy második alapként, szitanyomat gyanánt kerülnek a képre, még a voltaképpeni olajfestés előtt. Mintha a művész nem sima vászonra dolgozna, hanem egy párducmintás abroszra, mondjuk. Az abroszhasonlat meg azért jutott az eszembe, mert a párducokon kívül van itt még egy visszatérő előnyomott motívum, egyfajta narancssárgás skót kocka, amelyet széltében alkalmaznak a konyharuha-készítők is. Erre jön aztán a (táj)kép, hegyek, fák, mediterrán vagy afrikai vidékek, azaz az örök vadászmezők. (Időnként emberi figurák is, de számuk a gazellákéhoz és a párducokéhoz képest elenyésző.) Ez a három elem, amely minden képen visszatér, egyfajta különös ritmust ad a kiállításnak – nem véletlen, hogy a verniszázson is valami varázsos, ritmikus szabadverset hallottunk megnyitó beszéd helyett. Élénk, játékos és jókedvű világ ez, minden rejtett melankóliája és nyílt Mednyánszky-tisztelete ellenére. Ráadásul mintha valami csöndes önirónia is keresztüllengené a műveket. Arról nem is beszélve, hogy a képek szinte korlátlan asszociációs láncra adnak lehetőséget. A természet bölcs körforgásától a zenei ritmuson át az örök férfi–nő-küzdelemig mindent felfedezhetünk ezekben a munkákban. Szép példája ennek Fabényi Júlia nagy ívű elemzése, amelyben ilyen, erősen elgondolkoztató mondatokra lelhetünk: „Nem mellesleg itt többnyire nem kabinet méretű képekről van szó, tehát eleve idegen építmény rangos helyfoglalással a néző (vagy Vadász) tekintete számára.”

Ha csak úgy nem.