Olvasók a légypapíron

Úgy kezdődik (s tán nem véletlen), mint egy Bourne-film. Főhősünk memóriája oda. (Fejbe lőtték ugyanis. Vagy nem.) Az emlékezetvesztés azért is előnyös, mert az író innentől kezdve szabad kézzel rajzol jellemet, ja, hát ha úgy sincs neki fogalma semmiről... Az első feladat: ki kell találnia, hogy ki ő, hol van, és hogyan került oda. Ha ezen túl vagyunk, már csak cifrázni kell: ő mégsem ő, hanem más, mégsem ott van, és nem azért.

A többiek? Ki vele, ki ellene, de a szövetségesek és ellenfelek tábora, mint apály és dagály, változik. Professzorunknak nem bicepsze van, hanem agya. Eléggé barázdált. Csak a barát–ellenség-felismerő rendszere kukul meg néha, s ebből interkontinentális meglepetések adódnak. S tegyük fel bátran azt a kérdést is: vajon nem derekabb hős-e egy efféle kopásálló értelmiségi, mint a szokványos, éppen kirúgott, de kötelességtudó/szegő rendőr vagy az alkoholista magándetektív? (De bizony hogy!)

Ártatlan könyv ez. Nincs benne vérgőz, kéjgyilok, emberevés. A 648. oldalig egy csók el nem csattan, egy bicska, trafik ki nem nyílik. Van viszont Isteni színjáték, genetika, magaskultúra-morzsák kalandregénybe foglalva, miszticizmus, sci-fi és ezotéria, titkos átjáró, rejtekajtó és romantika, valamint technikai virblik tablója. Menekülés, üldözés, száznégy ütős fejezet, írástechnikailag szinte bravúrosan. (Csak annak a nőnek a tetemével nem tud elszámolni a szerző, aki ott hever Firenzében, a Palazzo Vecchióban, az Ötszázak Termének padlóján, mint elhagyott palacsinta.)

Ha nyár jönne, azt mondanám: vigyék ki a könyvet a strandra. Bár akkor meg aligha tudnának fürdeni, mert a szöveg nem ereszt.

(Dan Brown: Inferno. Fordította Bori Erzsébet. Gabo Kiadó.)

Erdélyi S. Gábor