Nyafi örök
A Macska a Fürst Sándor és a Katona József utca sarkán várt ránk. Koromfekete volt, és elegáns, mint neves és befutott rokona, Bagira, a párduc. Derék városi cicaként lapítva osont át a trolibuszok előtt, hogy azonnal el is tűnjön a kapualjban, pinceszellőzőben, liftaknában, az ördög tudja, merre. Mini Bagiránk maga volt a négy tappancson járó titok.
Csak pesti macskák tudnak ilyen tökéletesen „elmozogni” a valóságtól, totális inkognitóban élni, bejelentőlap, lakcímkártya, adószám, hitelkártya, tajkártya, frankhitel és házmesterné nélkül.
Hogy Lipóciában a macska is megél (rajtunk, gyerekeken, verebeken és papagájokon kívül), az lakóinak páratlan életerejét, az aszfalt repedésein áttörő fűcsomó szívósságát dicséri.
Nyafi (mert Nyafinak hívtuk a kitartó miákolás miatt) Kőhalminé szomszédasszony némileg átköltött története szerint egy zseniális macskavérvonal utolsó leszármazottja volt. Állítólag még ’44-ben, a vésznapokban, az ostrom idején élt Lipóciában egy karcsú, szőke dizőz, talán a Moulin Rouge táncosa, művésznevén Lilly Holm (inkognitóban Mikecz Róza), afféle magyar Mata Hari. Szeretőjével, az ifjú bécsi pianistával épp itt, a Katonában laktak. Rudolf és Lilly macskában és kaviárban is imádta a feketét. Lillynek Kőhalminé szerint négy cicája (és három szeretője) volt. Onnan származott Nyafi. A hírek szerint a dizőz gyanús testületeknek dolgozott, és persze kapcsolatban állt Wallenbergékkel is, bár forrásaink (Kőhalminé és férje, József) kritikával kezelendők. Az ostrom végén eltűntek ők is, Argentínában helyi magyarok még látni vélték a párt, Lilly zenés lokált nyitott Buenos Airesben, az amerikaiaknak dolgozott, a zongorista korán elhunyt, s Lilly Paraguayban temettette el. De zárjuk ezt a kört rövidre. Maradjunk a Nyafinál. Aki a Duna mozi, a Fürst Sándor utca (Hollán Ernő) és a Pozsonyi háromszögében él, az kalandosabb pályát fut be, mint Lilly Holm Amerikában.
Nyafinak három gazdája is volt. Maga Kőhalminé, mi anyámékkal és Wéber néni, a trafikos a Hegedűs Gyula felé eső részen. A trafikostól szerezte be a tejet, forró nyári estéken láttuk a lépcső előtt lefetyelni. Nálunk két éjszakát is töltött az udvari lakásban, amikor Csíkné, a kövér házmester tízkor becsukta a kaput, s Nyafi a lépcsőházban rekedt. Befogtuk, megvendégeltük, nagyon szépen, úrias finomsággal evett, a vacsorát köszönte szépen, gondosan lemosakodott, majd meghúzta magát a konyhában, a szennyesláda tetején. Valami olyasmit is mondott, hogy vége a rongyéletnek, fészket akarna rakni ő is, örök hűség, az ő tanyája ettől kezdve a Fürst–Katona sarok.
– Igaz ez, anya? – kérdeztem reménykedve. – A Nyafi itt marad?
– Igaz – mondta anyám, de hangjában bizonytalanságot éreztem.
Másnap Nyafi mindig eltűnt. Csak egy utcával állt odébb, Kőhalminéhoz ment a Wallenbergbe. Végül is ő volt a titkos szerelem, a macskadicsfény élő tanúja, aki mindent tudott Nyafi sötét múltjáról (foltját), a bűnös felmenőkről, Lillyről, a dizőzről, Rudolfról, aki az asuncioni temetőben nyugszik. Később Nyafi eltűnt az életünkből, Wéber néni hiába várta a trafik előtt a tejjel. Azaz mégsem. A múlt héten véletlenül erre jártam, akkor láttam meg újra őt, a Nyafi macskát, a Hollán (Fürst) és a Katona sarkán. Semmit sem változott, fekete volt, éjfekete, még a füle is ugyanúgy állt. Rám nézett, rám köszönt, majd villámgyorsan beosont egy parkoló Volkswagen alá.
Buják Attila
