Névtelenül

2013. április 3., 14:38

Síkos történet, de nem sikamlós. Nem tetszeni akar, inkább használni. Kiinduló eleme a manapság oly gyakran előkerülő szexuális abúzusok egyike: egy hatéves kislányt „beavat” nála idősebb unokatestvére. Meddig hat az élmény, erőszak-e egyáltalán, s mi indítja el a maga útján a középkorú tanárnőt, hogy szembenézzen mindazzal, amit el akart temetni.

A kisiklásnak számtalan esélye kínálkozik. A gyerekszex felidézése, az elfojtások lélektanának fájdalma, a kötelező hamis tapintat hazugsága (úgynevezett „jobb családokban” nem vesznek tudomást efféle kellemetlenségről, elzárkóznak), a hatás, ami a későbbi viszonyokba is belekopog, mint kínos és régi asztaltáncoltatások dobbanása, a menekülés önmagunk elől, ennek reménytelensége és a többi. A rettegés a lelepleződéstől, az önvád, a személyiség autonómiájának föladása: csupa csapda. Az ízléstelenség, a közhely, az intimkedés, a romantikus önsajnáltatás és a gyógyulás könnyed sikertörténete: ezer vakvágányt kínálna.

Két nő beszélget. Egy páciens és egy pszichológus. Éveken keresztül. „Eset” is van, meg élet is, meg tapintat. A betegnek magának kell gyógyulnia, nincs recept, nincs olcsó jó tanács, hogy így kellene, s pláne, hogy mint kellett volna... Ha valaki meg tud hallgatni, az már a fél gyógyulás esélyét hozza.

A szerző amatőr, és névtelen is kíván maradni. Néhány romantikusabbra csomagolt mondattól eltekintve jó ízlése kordában tartja a külső és belső történet ábrázolását, nem szenveleg, „nem tesz rá” a drámára, de rendesen megküzd a szabadulásáért, őszintén tud ránézni a tükörképére.

A kötet zárófejezetét a pszichológus: Győrfi Anna írta meg. Így kerek az egész.

(Anoni Mara: Bűn vagy bűnhődés. Vallomás egy traumáról és a terápiáról. Kiadta a Noran Libro.)

Erdélyi S. Gábor