Nem vagyok tuti csávó

A színpadon öt gyerek beszélget. Négy közülük hordók tetején lógázza a lábát, egy lány közben ketrecben gubbaszt.
– Még miket dolgoztál?
– Miket, miket? Miket nem! Az iskolában régebben diót szedtünk, szőlőt szüreteltünk. Ami zsetont kerestünk, ment a kirándulós kasszába. Voltam én már mindenfelé. Most is azért vagyok itt, mert édesapám azt mondta, hogy ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el. Pedig a barackot kellene szednem...
– De jó, barack.
– Aha. Nyár, hatkor indul a busz, hétkor kezd a brigád. Amikor kezd melegedni, leveszed a pólódat. Aztán jön a harmincöt fok, izzadsz, mint a ló. A francia barack szőre meg hullik az izzadt testedre. Úgy csíp, hogy legszívesebben kibújnál a bőrödből.

Francia barack csípte Balogh Rodrigó bőrét is. Kisgyerekként már dolgozni járt, olyankor nem volt lazsálás. Csak amikor a srácok végre pecázni mehettek a patakra. Aztán együtt futottak a kóbor kutyák elől. Akkor nem számított, ki jár a „rendes suliba”, ki a „gyogyósba”.
Pamukon nem volt túl sok szórakozási lehetőség. Évente egyszer járt arra a vándorcirkusz, mind a két tagjával.
– Viszont máig emlékszem a hétfőnkénti színházi közvetítésre. Arra nem, hogy mit adtak, csak arra, hogy hallgatom, és aztán valahogy furcsán, összekeveredve az életünkkel, eljátszottuk a mi darabjainkat.
Rodrigó édesapja tehenészetben dolgozott, édesanyja vesebeteg volt. Tudták, csak idő kérdése, meddig tart ki. Arra nem számítottak, hogy az édesapja előbb adja föl. Rendszerváltás, munkanélküliség, rokkantnyugdíj, eladósodás. Rodrigó talált rá: felakasztotta magát. Egy hónapra rá az édesanyja is meghalt. Mire tizenhárom lett, bátyjával, nővérével a nagyanyja nevelte őket. Azt mondja, nagyon nem lepődött meg. És hogy jó gyerekkora volt.

Aztán kertészeti szakközépbe járt, három év után rájött, nem neki való. Drámapedagógiai gimnáziumba került Balatonboglárra, Török Tamás kezei közé.
Azt mondja, a dramaturg, rendező Töröktől úgy megtanulta a szakma alapjait, hogy aztán Alföldi se tudott meglepetést okozni.
– Játszottunk utcakövön és színpadon, egyszer főszereplő voltam, másszor kerítésléc.
A gimnázium után a színművészetire jelentkezett. A második körben esett ki, de a felvételiztetője, Csiszár Imre hívta a saját osztályába, a Shakespeare Színiiskolába. Évre rá már a Budapesti Kamaraszínházban játszott, Alföldi is rendezte. Azon kapta magát, szinte minden este színpadon van. Csak megélni nem tud belőle.
– De ezt hagyjuk – legyint, a lényeg, hogy fejlődött.
2004-ben De jaj címmel cigánykabarét csinált.
Érezni kezdte, nem a megszokott mederben halad. Már a Bárka Színházban játszott, amikor a Mirád – Egy fiú Boszniából című darabját írta. Az otthonát elhagyni kényszerülő s menekültként, idegen kultúrában boldogulni próbáló főhősről szóló dráma rendezésére Török Tamást kérte fel.
– Akkor úgy tett a környezetem, mintha csináltam volna valamit.
A Karaván Művészeti Alapítványhoz azért hívták, hogy színészmesterségbeli alapozóórákat tartson. De nem csupán a környék sötétebb utcáit lakó kiskamaszok színjátszó köre volt az, hanem közösség a szipuzás, a plázázás helyett. Cigányoknak és nem cigányoknak, szegényeknek és jobb módúaknak.
– Ha megtanulják, hogyan kell meghajolni, többet is fognak tudni: hogy össze kell dolgozni, hogy mit jelent a közös cél, és miképp kell vitatkozni.
Akár a suliban, a családban.
Persze siker, kudarc – vékony a mezsgye. Lakatos Zoli Rodrigó tanítványa volt. Ő az a fiú, aki pár éve az Erdélyi utcai iskolában megrugdosta és fenyegette hatvankilenc éves fizikatanárát. A „mozi” a netre is felkerült.
– Ha a tanáraidtól, a családodtól, a társaidtól azt hallod, hogy rossz vagy, és buta, akkor az leszel. Nincs választásod.
A srác zseni a színpadon. Ordas pechje volt, hogy mobillal épp őt vették fel. Másnap más került volna a médiába. Most se iskola, se család.
Rodrigó azt mondja, felismerés, ha rájössz: néha nem elég ránézni egy szitura, hogy tudd a tutit.
A Karavánban sem a tehetség számít. Hanem az: tehetséges lehet-e a gyerek.
– Megjelentek azok a rendezők, akik azt mondják, tojok a tehetségedre, ha nem érted az instrukciót.
Babrinka, Index, Móni, Szotyi, Rambó megformálói másodpercek alatt bújnak a másikat ugrató, egymással évődő kamaszok bőréből a hoteligazgató, a kereskedelmi tévés riporter vagy a mindent tudó pszichológus karakterébe. Vagy a kalauzéba, aki a vonaton osztja a gyerekeket.

– Adjék az Isten jó napot, jó napot, hát mi járatban, mi járatban? Nézzenek oda. Nem hiszek a szememnek. Hát mégis mit gondoltok, hogy mi ez? Valami koke-rójárat? De szép kis orkhorda vagytok. Aztán a tartozékaitok hol vannak? Balta, bot, vascső, kapa, lapát, ezek nektek olyanok, mint nekem a papír zseb-kendő. Ennyi Duna-érett prímáslelencet egy rakáson... ráadásul a jövő nemzedék... Isten bocsássa meg nekem, de gyomorfölfordulásom van, ha arra gondolok, hogy mi lesz belőletek nagykorotokra...

A legidősebb szereplő huszonkét éves, a legfiatalabb tíz.
A gyerekek többsége már találkozott a színjátszással. És akadt szereplő, akinek az édesapja a próbafolyamat elején lett öngyilkos. Más meg azt látta, ahogy részegen, késsel az anyjára támadt. Mégis, miután egy újságíró a riportjában a gyerekek magánéletéről írt, bezárkóztak.
– Sokan számon kérték rajtam, miért gyerekekkel dolgozom. Azért, mert jók és élvezik. Néha könnyesre röhögik magukat a próbán. Van, aki játszik a Minden egér szereti a sajtot című darabban is. De érzi, ez az ő sztorija.
A Tollfosztást három hónapig próbálták. Alapszabály: aki az iskolában megbukik, elbúcsúzik a többiektől. A szereplőket pszichológus is figyelte, hogy miképp dolgozzák föl a darabban elhangzó történeteket.

– A nővérem meg az ura pontban karácsonyra várták az első gyermeküket. Amikorra ki volt írva, szépen bementek a kórházba. Ott vizsgálat nélkül ledorongolták, hogy „nem úgy van az, majd még az is lehet, hogy egy hónap múlva. Ha úgy érzi, megindult, hívjon mentőt”. Gondolták, oké, iszkiritty haza. Még aznap megindult a szülés, a mentő három órával később érkezett, mint ahogy hívtuk. A kórházban meg mondták, hogy magzatelhalás, és csak császárral lehet megmenteni a nővéremet.
A heves mentés közben elkötötték a nővérem petevezetékét. A kórház állítja, hogy ők aztán lelkiismeretesen jártak el, az egészet a nővérem kérte, a nővérem azt mondja, hogy a kórházban csak a császározáshoz adott engedélyt. Utána meg a kórháziak csak éppen nem kacagták szembe a nővéreméket a bíróságon.

Rodrigó és szerzőtársa, Illés Márton jogvédő irodák megtörtént eseteit szőtték a darabba. És amikor épp nem jutottak előrébb a dramaturgiával, a híradó segített. Tatárszentgyörgy, Kisléta – egy túlélő, miképp a darabban is.
– A színház udvariaskodik, virágnyelven beszél. Én azt akartam, hogy nyíltan beszéljünk ezekről a problémákról.
Rodrigó három és fél év civilkedés tapasztalatait is beleírta a Tollfosztásba (időközben a Karavánnal elváltak útjaik). Azt, hogy a bürokrácia leküzdhetetlen, hogy szerinte nincs civil, aki még ne kényszerült volna számlát venni, hogy milyenek az „etnobiznicisták”. A cigányügyből élők. Rodrigó is szembesült ezzel: egy egyesület felajánlotta, menedzseli egyik darabját.
– Nem merült fel bennem, hogy jogdíjat kérjek, de legalább a nevemet odaírhatták volna. Bár talán már az is jelent valamit, hogy lenyúlták.
Keserédes siker. Volt zajosabb is. Rodrigó ENSZ- és Junior Prima díjas.
Hogy milyen érzés?
– Élő PR-anyag voltam. Nagy botorság lenne azt gondolni, hogy ettől én tuti csávó vagyok.
A pénzt, azt mondja, a legjobban fektette be: előadásokba, közösségbe, gyerekekbe.

A ketrecben egy lány gubbaszt.
– Beszakad a házunk bejárati ajtaja. Nehéz lépéseket hallok, amik az anyám szobája felé tartanak. Olyan hangosan rúgják ki az ajtaját, hogy odaszegeződök az ágyhoz. Az anyám egy nagyon mélyről jövő sóhajtást enged ki a tüdejéből. Hatalmas durranás. Aztán még egyszer hallom ugyanazt a hangot, csak erősebb mellékzörejekkel, ami olyan, mintha millió gyöngykavics csapódna a falba. És semmi. Azt én nem tudom elmondani, hogy milyen sokáig nem hallok semmit. A nehéz lábbelik megfordulnak, és nagyon, de nagyon határozottan közelítenek a szobám felé. A rúgástól kiszakad az ajtófélfa a falból. Valaki szembeáll velem az ágyam végén. Szétterpeszti a lábait. Üvegcserepek hullanak a mellkasomra és az arcomra.
A szobámnak nincs is ablaka.

A Tollfosztás legközelebb 2010. június 4-én 18 órakor látható a Gödör Klubban, az Athe Sam Cigány Összművészeti Fesztivál keretében.