Nem tudtam, mikor lélegzik fel a közönség – Gálvölgyi János és A hullaégető

– Fuks könyve 1967-ben jelent meg, egy évvel később Juraj Herz már meg is filmesítette. Ön mikor és hogyan találkozott először ezzel a művel?

– Valamikor a hetvenes évek közepén egy barátom hívott el egy művészmoziba. Borzasztóan tetszett a film, elsősorban a színészi játék fogott meg. Évekkel később, amikor én szinkronizáltam a főszereplő Hrušínskýt, visszajött a korábbi élmény. Hogy miről is szól valójában a film, arra csak később ébredtem rá.

– Érdekes, hogy mind Hrušínský, mind az ön pályáját számos vidám karakter jelzi, aztán jött mindkettejüknek ez a joviális, kezdetben szinte szeretni való figura, akiből végül kibújik a szörnyeteg.

– Minden színészről él egy kép a nézőkben. Hrušínskýnek jóval gazdagabb volt a filmes pályája, engem sokkal többen ismernek a tévéből, pedig idestova 49 éve vagyok színpadon. Jelenleg is négy színházban játszom. Nekem a televízió adta meg azt a lehetőséget, amit másnak a mozi.

– A hullaégető egyik tanulsága számomra, hogy mindenkiben ott lapulhat a tömeggyilkos. Így születhettek a „tökéletes hivatalnokok”, az Eichmannok…

– Én nem hiszek ebben. Ez olyan, mint egy betegség. Akiben benne lappang, abból a körülmények elő tudják csalni. Az Eichmannokban benne van, igen. Ma is nagyon sok tisztességes ember él a világban és Magyarországon is. Ha azonban valakibe ezt bele lehet dumálni propagandával, akkor abban ott van a csírája. Ez a darab a legjobb példa erre: csak „egy csöpp német vér” elég, hogy abból „tiszta germán lélek” szülessen. És Kopfrkingl meg is tudja magyarázni magának.

– Pedig kezdetben még hangsúlyozza is, hogy csak cseh irodalmat olvas, otthon nem is beszélnek németül, és nem is rokonszenves neki ez a „nagynémet” figura.

– De aztán elkezdi bebeszélni magának, hogy „frankó, kemény gyerek vagyok”, és akiben megvan ez a képesség, az el is hiszi.

– A hullaégető egyik legfőbb tulajdonsága, hogy mindig, minden körülmények között meg akar felelni. Ez is egyfajta betegség.

– Igen, és a falkaszellem. Nem kitűnni, hanem megfelelni a mindenkori mindenkinek, kielégíteni azok kívánságait. E téren mi magyarok elég jelesül tettük a dolgunkat a második világháború idején, még a németek is elcsodálkoztak, hogy mennyi magyar emberben van „egy csöpp német vér”…

– A színpadon szinte végig „bábuemberek” veszik körül a főszereplőt.

– A rendező Pelsőczy Réka ötlete volt. Azt tudtuk, hogy ezt a regényt abszolút realista módon nem lehet színpadra vinni, és nem volna tisztességes a filmhez hozzányúlni. Kellett valami igazán színpadszerű. Így születtek meg ezek a „bábfigurák”, akiknek csak akkor lesz arcuk, amikor meghalnak. Levetik magukról a maszkot, és ott marad alatta, mögötte az ember. Addig csak egy masszát, egy arc, szem és érzelem nélküli tömeget alkotnak.

– Nem kevésbé hátborzongató a párhuzam a Tibeti halottaskönyvvel.

– Hogy mennyire őrült ez az ember, sem Herz, sem Fuks nem döntötte el. A könyvben azonban van egy utójáték: 1945 májusában a hullaégető utazik a villamoson, vele szemben egy kéz és láb nélküli ember, akinek elkezdi magyarázni, hogy jön majd igazságos új rend, ahol mindenki szabad lesz. Vagyis ugyanaz a mókuskerék forog körbe-körbe, amióta világ a világ.

– Lehet, hogy Hitler is azt hitte magáról, hogy ő jó ember?

– Szerintem minden diktátornak meggyőződése, hogy ő jót cselekszik. Talán III. Richárd az egyetlen, aki „úgy dönt, hogy gazember lesz”. De még ő is jót tesz, amikor megkéri Lady Anna kezét a férje holtteste mellett. Az én hősöm is „jót akar”, meg akarja menteni a világot a szenvedéstől, és azért kell kiirtani a zsidókat, hogy ne szenvedjenek. Mindent meg lehet ideologizálni, és annál veszedelmesebb nincs, mint amikor valami rosszhoz kitalálnak valami ideológiát.

– Csehszlovákiában már a hatvanas években több olyan értékes mű született, irodalomban és filmen egyaránt, amely arról szólt, hogy miképp szippantja be a fasizmus a kisembert. Ilyen volt A hullaégető mellett az Üzlet a korzón, vagy a Rómeó, Júlia és a sötétség. Nálunk mintha még mindig tabu lenne ez a téma.

– Csehszlovákia, Csehország mindig is előbbre tartott a polgári fejlődésben, és ez jelentkezett az irodalmukban és a filmben is. Ott készült még 1932-ben az első „szexfilm”, az Eksztázis, Hedy Lamarr-ral. A mi polgárainkat elvitték Auschwitzba… Tehát ennek biztosan vannak kulturális hagyományai is. Egyébként tavaly voltam Prágában, és úgy érzem, a csehek most is előrébb vannak, mint mi.

– Elhangzik a darabban néhány mondat, amelynek kapcsán az ember már-már él a gyanúperrel, hogy „aktualizáltak”. Például: „A törvények arra valók, hogy megvédjék az embereket.” „A nagy művek az ellenséggel vívott harcban születnek.”

– Nem a történetet kell aktualizálni, hanem az élet aktualizálja a történetet. Ezt a darabot már régóta szerettem volna megcsinálni, de féltek tőle. Nem a témájától, már a címétől is féltek. Sajnos a benne elhangzó mondatok régen voltak annyira aktuálisak, mint manapság, de erről sem a szerző, sem én nem tehetünk. Volt már, hogy megkérdezték tőlünk egyik-másik mondatról, hogy „ugye beleírtátok?” Nem írtunk bele semmit, az élet írogatja és rakosgatja bele őket a nézők fülébe.

– Hasonló érzésem volt nemrégiben A fösvény előadása után. Aztán megnéztem az eredeti szöveget…

– Ilyenek a remekművek, ilyen Moliere, Shakespeare és Fuks is. Nézze meg például Ian McKellen III. Richárd-filmjét! Annyiban aktualizált csak, hogy a történetet a harmincas évekbe helyezik, de a darab minden mondata olyan, mintha valaki leírta volna egy mai ország működését. Shakespeare ezt nem tudhatta előre. Ez különbözteti meg a remekművet a fércműtől.

– A befejező zene, Purcell Gyászzene Mária királynő temetésére című műve nekem Kubrick Mechanikus narancsát juttatta eszembe, amely az erőszak elpusztíthatatlanságáról szól.

– Nem gondoltunk ilyesmire, már csak azért sem, mert éppen erre az előadásra cseréltük le a korábbi zenét, amely szintén egy Purcell-mű volt. De az a jó, ha mindenkiben elindít valamit a darab. Említette, hogy az előadás után feleségével sokáig nem is tudtak szólni egymáshoz. Ha van hatása egy darabnak, akkor ennél többet nem lehet kívánni. Ezt nem a színész nézőpontjából mondom. Amikor először játszottuk a győri Vaskakas Bábszínház művészeivel, bődületes volt az a csend a nézőtéren, nekem, aki megszoktam a 49 év alatt, hogy ha véget ért egy előadás, tapsoltak, sikongattak, nevettek… Éreztem, hogy más ez a csend, de nem tudtam, hogy mikor lélegzik fel a közönség.

– Egy „kis csend” ezúttal is volt…

– Nem olyan kicsi az a csend, nekünk óráknak tűnik, amíg ott állunk a nézőknek láthatatlanul, és várunk, hogy véget érjen a döbbenetük.

– Ön sosem politizált abban az értelemben, hogy nem csatlakozott pártokhoz, de szereplései a Klubrádióban, a most megszüntetett Heti Hetesben azt mutatják, hogy ön a szabadgondolkodók közé tartozik. Hogyan látja ma az értelmiség, a művészek, az írástudók felelősségét?

– Azért nem álltam soha egyetlen párt mellé sem, mert akkor nem mondhatom azt, pártbecsületből, hogy „hülyék vagytok”. Én a magam pártján állok. Eszembe jutott egy személyes történet: kisebbik lányomat fürdettük, pelenkáztuk, gyönyörű, szőke kislány volt. És egyszer csak nejem megszólalt: „Ilyen gyerekeket vágtak a falhoz.” Ezekkel az eszmékkel nem lehet engedékenyen bánni, hogy most egy kicsit vonulgatnak, egy kicsit lövöldöznek, ezt nem lehet elintézni „két pofonnal”. Ezzel nem hiszem, hogy valami aktuálpolitikai dolgot mondtam volna, ezek örök érvényű dolgok, és aki ebbe nem gondol bele, az szégyellje magát… Ami a művészi felelősséget illeti, A hullaégetőben én elsősorban színészi feladatot láttam. Az, hogy a darab szól is valamiről, annyiban a mi érdemünk, hogy megtaláltuk és előadtuk.

Örökölte a félelmeket

Gálvölgyi családja is érintett volt a vészkorszakban. Gálvölgyi Judit édesapja, a legendás bűvész, Rodolfo munkaszolgálatos volt. Juditot arról kérdeztük, hogyan élt ez a történet bennük és hatott-e a regény színpadra írásában.

– Sokáig nem beszéltünk róla – mondja –, azt hiszem, az áldozatok egy része szégyellte, hogy áldozat volt. De örököltem megfoghatatlan, irreális félelmeket, amelyekre hosszú időn át semmi okom nem volt, és mégis. Tulajdonképpen a családom szerencsés volt: aki a háború előtt élt, mindenki túlélte a vészkorszakot. Édesanyámat Raoul Wallenberg vitte haza az óbudai téglagyárból. Nagyszüleim sem kerültek táborba, a gettóban élték végig. Édesapámnak is szerencséje volt a munkaszolgálatban, mert kollégái, de még a keret tagjai is nagyon vigyáztak rá, mert a pakli kártya mindig a zsebében volt ott is, és szórakoztatta őket. Ezért kímélték, és vigyáztak, hogy a keze ne sérüljön meg. Végül valahogy hazakeveredett, és együtt ment a szovjet csapatokkal a gettót felszabadítani, a nagyszüleimet kihozni. Aztán furcsa módon nem beszéltek az egészről. Volt egy elhallgatott része az életünknek. Én hosszú időn át azt sem tudtam, hogy mi az, hogy zsidó, a „probléma” nem létezett. Később egyre több szó esett erről, és magam is elcsodálkoztam, hogy ezek az eszmék a mai napig léteznek, és azóta is keresem a miértjét. Kérdeztem nálam sokkal okosabb, járatosabb emberektől, rabbitól, történésztől, vallástörténésztől. Mert embereket, csoportokat szoktak üldözni időnként, helyenként, de miért van az, hogy a zsidókat több ezer éve üldözik mindig és mindenütt– Senki nem tudott értelmes választ adni erre. Láttam a filmet, nagyon tetszett, és alighanem nincs olyan könyv, amit ennyiszer olvastam volna. Amikor elkezdtem vele dolgozni, megdöbbentett, hogy sajnos mennyire aktuális. Nagyon szigorúan álltam hozzá, hogy a darabban csak a könyvből legyenek mondatok. De hogy ezek a mondatok így hatnak, az nagyon sajnálatos. És nemcsak ebben az országban aktuális, hanem most valahogy az egész világ olyan irányba tolódik, hogy ezek az eszmék újra fenyegetnek. Nagyon könnyű rossz vagy nehéz helyzetben lévő embereket azzal elszédíteni, hogy „neked több járna, mert te különb vagy másoknál, de X vagy Y miatt nem kaphatsz többet, a boldogságod útjában állnak”. Ez mindig és mindenütt működik. Hogy ezt melyik csoportra mondják, az néha változik.