Nem kell mindig gyilkosság

Persze, a Croisette-en már folynak a helyreállítási munkák. A helyi nyuggerek feje felett talán kissé szokatlanul, de igen céltudatosan leng a vaslapát. Rend lesz itt, szép. Pénz van rá, hiszen a Majesticben az elnöki lakosztály most egy zavartalan éjszakára – átszámítva forintra – úgy tízmillió körüli áron kapható. (Ennyiért lehet ott elhorkolni estétől reggelig egy középkategóriás autót.) Igaz, adnak a szép álmok mellé major domust is. Meg 650 négyzetméteres lakrészt, teraszt és külön uszodát, amelyben nem kell együtt úszni Bástya elvtárssal.

A kirakatokban is bőség van. Túlkínálat. Ha szemügyre vesszük a mellékelt csicsákat, az emberben felmerül (mint Cousteau kapitány a habokból), hogy mire jó e sok csillivilli. Hát épp a túlkínálatra. Ha végleg nem tudod mibe fektetni...

De fordítsuk komolyra, nézzük, mi történik a fesztiválpalota ünnepélyes nézőterén. Nekem legjobban az egyetlen angol film tetszett, Mike Leigh Egy másik év című alkotása. (Sokan osztoznak velem e véleményben.) A négy évszakra bontott történetben egy idős, de fiatalos házaspár szolgáltatja a sztori magját, s hozzájuk kötődnek lazábban-szorosabban a többiek. Tom és Gerri a nevük, de ezenkívül nincs közük Walt Disney világához. Tom geológus, Gerri pszichiáter. Hozzá tartozik Mary: barátnő, orvos, elvált, s nagyon tetszene neki Tom, aki kertészkedik, főz és értelmiségi egyszerre. Vagy ha nem ő, akkor más is jöhetne. Az egyedül öregedő és magát szorgosan alkohollal vigasztaló Mary kínos magánya, tolakodó kétségbeesése adja a konfliktusos szálát a históriának, s barátság ide vagy oda: erre nincs megoldás. (Jegyezzük ide Gloria Steinem megállapítását: „A nő férfi nélkül olyan, mint a hal bicikli nélkül.”)

Ebben a filmben csak annyi történik, mint bármelyikünkkel egy semleges esztendő alatt. Van, aki elmegy, van, aki marad, más új életet kezd, és sikerül neki, megint más nekifohászkodik, és mégsem. A kertet művelni kell, legyen tavasz, nyár, ősz vagy tél. Ha komótosan is, de forog a világszínpad. A semmi mögött is izgalmas a masinéria, végig leköt, bevon, behálóz, pedig még csak egy rikító gyilkosság sem kavarja a kedélyeket. Csupán maga az élet esik meg velük (ott a vásznon, fent), velünk (a nézőtéren, itt lent). Time passes. Tempi passati.

Az amerikaiakat a Wall Street 2. képviseli. Az első rész hajdan, 1987-ben nagy siker volt. A magyar mozikban a pejoráló Tőzsdecápák címen mutatták be. Az abszolút főszereplő, Gordon Geko guru (Michael Douglas) az elmúlt huszonhárom évet börtönben töltötte. (Lásd az első rész bűneit!) Ennyi idő alatt persze megöregedett, eljárt a világ felette. Amikor elbocsátják, és előadják a bevonulásakor elvett holmikat, az első nevetés akkor ömlik el a nézőtéren, midőn „mobilfonként” az akkoriban használt tégla méretű hasábtelefont teszik ki a pultra. (A közelmúlt majdnem mindig nevetséges. A távoli múlt: az már a történelem.) A második akkor, amikor a börtönkapu elé gördülő sötét óriáslimuzin nem Gekko előtt áll meg, nem érte jött, hanem egy vele együtt szabaduló, fekete bőrű fiatalembert szippant be. (Így múlik el a világ dicsősége!)

Michael Douglas mint feltámadt főcápa és tanítómester – valóban parádés. Az volt már az első kiadásban is: a legjobb férfiszínésznek kijáró Oscart és Golden Globe-díjat kapott érte. Most is rászolgált. Ő meg a stylist, aki szemmel láthatóan otthonos börtönben/nagyvilágban.

Aligha lehet megtagadni Oliver Stone-tól, a film rendezőjétől, hogy ezúttal is parazsat markolt fel, még forróbbat, égetőbbet, mint 1987-ben. Azóta ugyanis a tőzsdelufi kipukkadt, a papírok egy részét csak kilós áron értékesíthetnénk a MÉH-ben, ha lenne még ilyen. A bankcsődök, a felelőtlen hitelezések, a padlóra került nemzetgazdaságok súlyosabb válságokat okoznak, mint amilyet huszonhárom évvel ezelőtt akár csak elgondolni lehetett. Akkoriban – vallja Stone – még bízott a kapitalizmus megjavulásában. Ma azt mondatja ki a filmben: „A spekuláció minden gonoszság anyja.” Persze, könnyű Katát táncba vinni! Gordon Gekót mindig is a dollár, a hatalom, a nyereség, a győzelem érdekelte. „A pénz. Ami sohasem alszik.” Geko drámája egyúttal a cinizmusé is, noha a történet végére odafabrikált hepiend mintha felmentené: a recept klasszikusan amerikai!

Nem lehet azt mondani, hogy a mexikói Alejandro González In~árritu a közönség uszályába került volna. Hogy udvarolna a publikumnak. Hogy be akarná magát hízelegni. De aki ismeri a korábbi filmjeit, tudja azt is, hogy eddig sem törleszkedés, az alkalmazkodás volt az ő fő erőssége. Műfajban is csak egyet szeret: a tragédiát. (Esetleg néhol némi melodrámai átszínezéssel.)

Mostani hősének, Uxbalnak (játssza komoran Javier Bardem) az életből a durvábbik rész jutott. Nem elég, hogy elváltan magányos, aki anyátlan gyermekeiért is felel, hogy törvényen kívüliként bizniszel, depressziós, és mivel diagnosztizálták nála a rákot, fél lábbal a lehetetlenség szélén táncol, reménytelenül. A könyörtelen világ naturalizmusa szinte bennünket is hátrarettent, amikor a hányadékukba fúlt szerencsétlenek tetemeit kell néznünk. A vizuális szörnyűségek elviselését nem könnyítik meg a film közönségkergető akkusztikus fortissimói. (A film címe „Biutiful”, s a nyelvi kockázatvállaláson túlmutat.)

Tartozom még természetesen a magyar részvétel méltatásával, ám a lapzárta megelőzte a fesztiválzárást, így erre nem térhetek ki. Az azonban bizonyos, hogy a Kocsis Ágnes-film főhősének, a monstruózus ápolónőrobotnak („fejjel magasb mindenkinél”) számtalan csodálója volt a Croisette-en. Itt aztán valóban reklám kell mindennek, marketing. A várdomb, a Suquet alatti üzletsoron megakad a szemem a híres képleten: E = mc2. Einstein persze nem ide szánta, egy póló elejére. Igaz, itt s ezúttal az egyenlet nem is a spciális relativitáselméletre utal, hanem annyit tesz: Monte-Carlo és Monaco együtt, az szinte a négyzetre emelt gyönyörűség. Maradjunk ennyiben.