Nem elég, hogy ilyenek vagyunk, hanem ezt még látni is szeretjük
Azon biztosan érdemes lenne elgondolkodni, miért szeretik az emberek ennyire ezt az évről évre ismétlődő kiállítást – mert hogy szeretik, az nem kérdés. Hoszszú sorok hömpölyögnek ott nyitástól zárásig, s a kiállított képek komoly média- és társasági visszhangot kapnak országszerte. (Tkp. világszerte, de egy rövid ajánlóban mégse volna helyes vállunkra venni az egész világ gondját.)
Egyszóval, miért? Mert hát amit ott látunk (az elmúlt esztendő krónikája a fényképészeti újságírók, a fotóriporterek szemével), korántsem tölthet el bizakodással bennünket. Háborúk, gyilkosságok, természeti és természet elleni katasztrófák, szegénység, betegség, szomorúság: ez évről évre a fővonal. Vannak ugyan mellékvonalak is, szelídebbek és líraibbak, hiszen ez a kiállítás verseny is egyben, méghozzá különféle kategóriákban kiírt verseny, amelyek között akadnak békésebbek is – noha például a sport, hogy csak egy példát mondjunk, általában itt is a keményebb arcát mutatja –, de mindez az összképen mit sem változtat: az összkép, az bizony lehangoló. Hogy ilyenek vagyunk mi, emberek.
És nemcsak hogy ilyenek vagyunk, hanem ezt még látni is szeretjük.
Ezt kellene megfejteniük valahogy a lélekbúvároknak.
És ameddig ők fejtenek, addig mi állapítsuk meg újra és újra, hogy a mai fotóriporterek viszont fantasztikusak: a technika is az persze, és percről percre fejlődik, de ezekhez a képekhez ember is kell a gátra, jó szemű, gyors kezű, kreatív és bátor ember, aki gyakran az életét is kockáztatja egy-egy sikerült képért. És külön öröm, hogy e kiélezett versenyben ott vannak az élbolyban a magyarok már jó ideje. Idén talán még a korábbinál is inkább. Mi persze már régóta tudtuk róluk, hogy nagyon jók, de végre a világ is kezdi elhinni.
