Ne engedj el!
Regényes keserves arról, hogy vajon mi lesz velünk és (főleg) a klónjainkkal, akikből protézist készít a rideg és racionális modern világ. Ezek a másolat alkatrészek korlátolt életűek és limitált felelősségűek, garanciájuk rövid, létezésükből hiányzik a perspektíva, a személyes döntések lehetősége, a bárminő választás szabadsága. Amúgy olyanok, mintha emberek lennének. S ők sokáig azt is hiszik. Holott csak élő szervraktárak.
Az utópiák és antiutópiák rendje mindig akkor bomlik fel, amikor valaki kilép a maga szerepéből, áthágja a falakat, nem fogadja el a társaság (a társadalom) kényszeres rendjét. Itt is. Barátság és szerelem ugyanis kívül esik a klónok lehetőségein. Ők erre nincsenek „programozva”. A helyzetgyakorlataikban ez nem szerepel. Az ösztönélet áthágja az elemi szinten betanított rutint, amelyet a speciális iskola (ez az emberfarm) nekik nyújtott.
Az elfogadás és beletörődés filozófiája lehet az író (a japán Kazuo Ishiguro) sajátja, s az angol miliő csakúgy (hisz a szerző hatéves kora óta szigetországi lakos). A modell azonban egyetemes. A – mondjuk így – „teremtmények” közötti egyenlőtlenség tönkreteszi életünket, kapcsolatainkat. Igaz: bejárván a szociális illúziók útját, azt is tudjuk: az egyenlőség abszolutizálása, az egyenlősdi receptje, mantrája sem boldogít feltétlenül, sőt!
A falanszter – hogy a mostanában oly kedvtelve emlegetett Madách-tragédiát is idekössük – épp a racionalizmus kudarcát mutatja, miképpen ez a film is. Az érzelmek, amelyek belekerülnek, erősen melankolikus, melodrámai színezetet kölcsönöznek az egésznek.
Nehéz film, távol a szórakoztatás bármiféle szándékától. Rendezte: Mark Romanek.
