Nagyvilágjárás
Hogy lépést tarthassunk a szerzővel, mértéket kell váltanunk. A Szahara több mint kilencmillió négyzetkilométer, Mongólia több másfél milliónál, az inka birodalom is elfoglalt egymilliót. Irán tizennyolcszor nagyobb Magyarországnál. Ne itthoni tapasztalataink szerint mérjünk hát.
Annál is kevésbé, mert utazónk igencsak egzotikus vidékeken járt. Az „etióp Jeruzsálemben”, Lalibeában, ahol ezelőtt kilencszáz évvel tizenhárom csodatemplomot véstek ki a sziklából a helyi keresztények.
Megfordult „árja országban” (Iránban): a 15 milliós Teheránban, Yazdban, a 7000 éves városban. Volt Tajvanon, a fél kilométer magas, 101 emeletes felhőkarcoló alatt (nemrég még a világ legmagasabb épülete, de Dubajban a Kalifa-torony a maga 828 méterével megelőzte). Mongóliában látta: Dzsingisz kán óriás lovas szobrának hátsó lábában lift jár. Az uralkodó 1206 táján egymillió emberrel alapította meg birodalmát, nem sokkal később százmilliónyi alattvalót írhatott volna össze egy korabeli korrekt népszámlálás.
Felkereste az Újvilág régiségeit: Cuzco tombolóan barokk katedrálisát, ahol az utolsó vacsora képén Jézus és a tanítványok helyi ínyencségeket esznek: tengerimalacot és papaját. Megnézi – természetesen – az elfelejtett inka várost, Machu Picchut, beszámol a magyar jezsuita Fáy Dávid paraguayi küldetéséről és lisszaboni bebörtönzéséről, a keresztényszociális falanszterállam kísérletéről és kudarcáról. Aztán egy kalandos kanyar a múltba, az egyszervolt Jugoszláviába, majd az ugyancsak rangját vesztett Timbuktuba, amelynek egyetemén a 12. századot követően olykor húsz-huszonötezer diák is tanult. Hová lettek? A barbárok, a berberek?
Nagy birodalmak nagy emlékei. Szerzőnk igazi felfedezőként érez: mint aki elsőnek jutott el famíliájából, felmenői közül e csodák helyszínére, miközben tudva tudja: „A felnőtt bárhova elutazhat, de sosem érkezik meg oda, ahová gyermekkorában vágyakozott.”
De legalább megpróbálta!
(Hegyi Gyula: Az út vége Timbuktu. Urbis Könyvkiadó.)
