München magyarul
Vegyenek ki egy nap szabadságot, ha javasolhatom. Mert ez az év egyik legérdekesebb, leggazdagabb tárlata.
Mintegy négyszáz alkotás (festmények, nagyobbrészt, de grafikák és szobrok is), közöttük megannyi jól ismert, korszakalkotó darab és rengeteg ismeretlen, lappangó, eddig háttérben maradt mű, nem egy azok között is emlékezetes. Úgyhogy arról ne is álmodjanak, hogy másfél óra alatt végignyargalnak a tárlaton, itt bizony el kell álldogálni, vissza kell menni, hosszan csodálkozni, hogy észrevehessük a magától értetődő meg a rejtett összefüggéseket, hogy végigkövethessük a folyamatokat.
A kiállítás, amely a „Magyar művészek Münchenben 1850–1914” alcímet viseli, a minap nyílt meg a Magyar Nemzeti Galériában (a megnyitóról mondjunk annyit, hogy Vadászi Istvánt hallhattuk Lisztet zongorázni – emlékezetesen, és Dr. Walter Grasskampot beszélni – hosszan), és voltaképpen a híres müncheni festészeti akadémia magyar vonatkozásait tárja fel. (A voltaképpen meg azért került a mondatba, mert kapunk ízelítőt más, közeli nemzetek művészeinek munkáiból is.)
Legalább négy nemzedékről van itt szó, a harmincas években született első nagy akadémista generációtól a nagybányaiakig – hogy ki-ki mit őrzött meg és mit alakított át a müncheni hagyományból (ez a hagyomány persze maga is radikálisan megváltozott ezekben az évtizedekben), azt tekinthetjük át itt e páratlanul gazdag anyag segítségével. (Amely anyag – teszem hozzá – eddig is itt volt, karnyújtásnyira, hisz a bemutatott művek többsége a galéria tulajdonában van, de az állandó kiállításokon mégsem látható.)
Mindenkit dicséret illet, aki ebben a munkában részt vett, magam azt a látványtervezőt emelném ki, aki az első terem falára összezsúfolt néhány tucat „hangulatfestő” képet – e látvány segítségével rögtön visszarepülünk egy évszázadnyit az időben.
