Múlt és jövő között

A XXI. Század Társaság értékőrző és értékteremtő életművek elismeréséül osztja ki minden évben a Hazám díjat. Az idei kitüntetettek között van Rolla János, Czeizel Endre és Konok Tamás is.

Mind az vagyunk, láncszem múlt és jövő között, de azért igyekszünk úgy tenni, mintha a világtörténet különlegesen szerencsés pillanata volnánk: maga a jelen. Élünk, van, ami sikerül, van, ami nem, aztán utánunk az özönvíz. Meg előttünk is. Ehhez képest itt van Rolla János, akinek minden oka megvan arra, hogy a kivételes pillanatnak érezze magát. Talán mert az is: a szép élet. Értelmes élet. Hasznos élet. Akkor volt sikeres, amikor lehetett, úgy, ahogy lehetett. Zenével.

Semmi oka nem volt arra, hogy muzsikus legyen, csak a tehetsége. Tudott hegedülni. Néha az az érzésem, hogy tudott, de annyira nem szeretett. Ha egy Menuhin házaspár felügyelte volna a neveltetését, talán nem kellene magyarázni a zenén kívül élőknek, hogy kiről is van most szó. Viszont ha egy magasabbra ívelő szólókarriert fut be, akkor nagy valószínűséggel nem én magyarázom most a zenén kívülieknek, hogy kiről is van szó. Nekem vele, velük kezdődött a komolyzene, az ő fénykorukkal, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, amikor rájuk alapozva létrehozták a Tavaszi Fesztivált, amikor minden valamirevaló zenekari hangversenyt a Liszt Ferenc Kamarazenekar nevével hirdettek, amikor világhíres szólisták csak miattuk jöttek el Magyarországra. Amikor reggel héttől kellett sorban állni a Vörösmarty téren, de nem azért, mert Megasztár-válogatás volt, hanem mert árulták a jegyeket a Maurice André-koncertre. Az más kérdés, hogy a tizedik vásárló után már a nyugalmazott ávósnak látszó bácsi kiabált, hogy „Mauriccra elfogytak a jegyek”.

Nem siránkozom, mert ez maga volt a nyomor, és nyakaltuk a kultúrát, hogy elfelejthessük a barátságtalan világot magunk körül. De legalább volt remény. És az „ágacskát” sokszor hozta a Liszt Ferenc Kamarazenekar, amely ki tudott törni, nemzetközi sikerei voltak, mégis folyton hazajött, nem maradt kint egy-egy csellista vagy cselló.

Tudom, hogy keverem a dolgokat, nem Rolláról beszélek, hanem a zenekarról, de a kettő ugyanaz.

A hangszerét lógató hegedűs, aki időnként beszívta az arcát, ha nagyon szívhez szólóan akart játszani, soha nem vált le a társulatról, még akkor sem, ha versenyművet játszott. Bent ült a zenekarban, és akkor is húzta, amikor a többiek pihentek. Az addig nagy egyéniségekhez szokott magyar zenei élet egyszer csak azt tapasztalta, hogy csapatban is erős. Mi szolgáltatjuk a hátteret a világsztároknak, akik mélységesen elégedettek azzal, amit tőlünk kapnak. És ez nemcsak háttér volt, ha már erről van szó: aki akkoriban szedegette össze zenei alapműveltségét, az a Liszt Ferenc Kamarazenekar hungarotonos felvételeit hallgatta. Jobban megismerhette Vivaldit, mint Mahlert, előbb jutott hozzá Carl Philipp Emanuel Bach oboaversenyeinek albumához, mint Mozart zongoraversenyeinek korongjához. De nem panasz ez sem, mert azért kaptunk Mozartot és Bachot, Kis éji zenét, Brandenburgi versenyeket és szviteket is. Előkerestem a kopogós bakelitokat. Muszáj volt, mert nem vettem meg mindent CD-n. Biztos nem véletlenül. Az akkori kedvenc Vivaldimat át sem tették CD-re, bölcs belátással. De ahogy az 1. brandenburgi versenyben Rolla meghúzza azt a hangot a harmadik tételben, azt ma is jobban szeretem bármelyik másik változatnál. Az az alap, az ivódott belém.

Mindjárt véget vetek a nosztalgiaparádénak, különben lebukom, hogy nem értettem meg Rolla Jánost. Bármilyen interjút olvas vele az ember, tele van a múlttal, emlékekkel. Ahogy Szeryng kottája fölborult, és magához intett egy csinos nőt, hogy tartsa a lapokat. Ahogy Isaac Stern mellett szárnyalni lehetett minden hegedűsnek. André, Rampal, Schiff, Vásáry és tovább. De benne van a jövő is.

Benne van az az egyszerű, de alapvető kérdés is: mi lesz a zenekarral? Mi lesz vele? Nem lehet az idők végezetéig hegedülni, az izmok, inak, ízületek szépen elfáradnak, a hát begörbed a folyamatos kottába hajolástól, a szemnek árt a kottafej, a fülnek a rezonancia. Az értelmes élet árt az egészségnek. De ha valaki belefárad a gyakorlásba, még ott van előtte a karmesteri pálya. Ráadásul Rolla János többé-kevésbé ezt csinálta egész életében. Hangversenymesterként állandóan figyelnie kellett a többieket is, úgy, hogy közben a bal fülébe önnönmaga húzta. Hogyan lehet valaki fél füllel karmester, azt én soha nem értem, de nem is kellett érteni, elég volt látni, hogy megy ez. Mégis: mennyivel egyszerűbb lenne letenni a hegedűt, pálcát venni, és végre teljes erőbedobással csak a többieket figyelni.

Gondolja a kívülálló. Maga Rolla azonban csak annyit mond: ő nem kapkod legyeket. Ha ez némileg tiszteletlenségként hat, vagy mondjuk a karmesterséggel kapcsolatos fenntartásokra enged következtetni, annyi baj legyen. Van mire tiszteletlennek lennie. Meg aztán csak önmagáról beszél, nem a többiekről.

Akkor hát: marad a hegedű. Az átadásra váró vonó, hogy neki már csak kísérgetnie kelljen a többieket, véleményezni a koncerteket, ahogyan annak idején vele is tette a kamarazenekar alapítója és művészeti vezetője, Sándor Frigyes. Ingoványon lépkedünk, tudom. A világ megváltozott, a Liszt Ferenc Kamarazenekar megszűnt hivatalos exportcikknek lenni, bárki meghívható vendégségbe, hirtelen az egész világgal kell versenyezni. A zenei együttesek specializálódtak, a közönség nagy hányadát nem érdekli már, ha modern hangszereken játszanak barokk zenét.

A közönség még nagyobb hányadát pedig egyáltalán semmi nem érdekli, föl kell piszkálni az igényeket. Ami vagy sikerül, vagy nem. Új repertoárt kell keresni, nyitni a műfajok keveredése felé, ahogy azt meg is tették a Jávori Ferenccel közös klezmerprojektben. Ebből kellene még vagy harminc. Közben megtartani a régi híveket, akik még mindig a Kis éji zenét és a Brandenburgi versenyeket szeretnék hallani. És főleg új hangversenymestert találni, olyat, aki a közönség számára is megnyugtató megoldás, a tehetség, higgadtság, lendület és lazaság, kockázatvállalás és kompromisszumkészség keveréke. Akiről negyven év múlva magyarázza majd valaki, hogy a szakmai élete és a zenekar története egy és ugyanaz volt. Ez még csak nem is tehetség és jellem kérdése, hanem a véletlenek olyan kivételes egybeesése, aminek a megismétlődésére én nem sok esélyt látok. Annak ellenére sem, hogy a mostani Liszt Ferenc Kamarazenekar tele van tehetséges és elkötelezett fiatalokkal, ott hajlonganak a hegedűikkel, és a mostani csellószólam semmiben sem marad el az aranykori csapatétól. Rolla azonban csak egy van. Egy azonban van.