Müller Péter: Megmentették az életemet, mert bizonyára dolgom van még itt a Földön
Müller Péter azzal kezdi Világvége című új regényét, hogy „Ezt a könyvet nem én írtam.” Majd a Prológusban így folytatja. „Ezt ne olvasd el!” Mintha a szerző csak bolondozna velünk. Pedig őt komoly embernek gondolja mindenki, amolyan bölcs tanítónak. Könyveit százezerszámban adták ki, az előadásai ma is telt házasok. Lelki útravalóit csokorba gyűjtve idézik az interneten. Facebook-oldalának több mint 230 ezer követője van. Népszerűségét rocksztárok is megirigyelhetnék, pedig az író már 83 éves. Mégis mindennap edzőterembe jár, mert úgy véli, csakis a test és a lélek harmóniája teszi teljessé az embert.
– Szervusz, szervusz! – köszönünk egymásnak, mintha régi ismerősök lennénk. S csak utána jut eszembe, hogy először találkozunk. Müller Péter tegező viszonyban van a világgal.
Zuglói házuk manzárdja a dolgozószobája. Míves, egyszerű bútorok mindenütt, semmi flanc, csak könyvek. Müller Péter már sok történetet, cirkuszi drámát, esszét írt a bohócokról, de azt mondja: ez az első könyv, amelyet a benne élő bohóc írt róla. Regénye előszavában azt is olvashatjuk: „Ezt a könyvet a rejtett személyiségem írta, aki bennem él, mint néhány pimasz és röhejes gondolatom súgója.(…) Képtelen az életet komolyan venni. A halált sem tudja. Lénye vállalhatatlan az emberek előtt. Miközben valódi személyiségem komolyan tanít, sokan mesternek vélik, és papos áhítattal beszél, ő fölkapja a reverendámat, és sutba dobva minden méltóságomat, elkezd táncolni.”
Egy bohóctól inkább azt várnánk, hogy piros orral bukfencezzen a manézsban, ám az meglepő, ha a világvégéről mesél vidám sztorikat. Mert bár a cím roppant komor, jó sokat lehet nevetni a könyvön. Egy olyan komédiás, aki 1936-ban született, gyakorlott a világvégékben.
Müller Pétert az édesanyja tanította meg nevetni a halálon. Péter nyolcéves volt, amikor 1944-ben a németek megszállták Magyarországot. Édesapját munkaszolgálatra rendelték be, édesanyjával zuglói házukban bujkáltak. Amikor az egyik bombázás után feljöttek az óvóhelyről, döbbenten látták, hogy a házukból semmi nem maradt. Csak a romok. „Gondold azt, hogy a ház sohasem volt a miénk” – mondta neki a mamája. Még zajlott Budapest ostroma, ők egy gödörben bújtak el, gallyakkal fedték be magukat. Körülöttük mindenütt halottak. Müller Péter később gyakran idézte fel ezt az emléket, s hozzátette: talán sohasem volt olyan boldog, mint abban a gödörben, hiszen az édesanyja vigyázott rá, aki a szörnyű körülmények közt is megőrizte a derűjét. Teljes biztonságban érezte magát mellette. Megfeledkezett a borzalmakról.
A háború után újra lett fedél a fejük fölött, de a veszély nem múlt el. Zuglón az orosz főhadiszállás is mellettük volt. Az egyik „szoldát” a Don-kanyar mellől jött, az egész családját meggyilkolták a magyar katonák. Az oroszt csak az hajtotta, hogy bosszút álljon a szeretteiért.
– A katona rátámadt anyámra, meg akarta erőszakolni. Édesanyám akkor már anyanyelvi szinten beszélt oroszul. Csak annyit kérdezett tőle: „Te is olyan akarsz lenni, mint akik a családodat megölték?” És ez a nagydarab, marcona férfi zokogva omlott össze. Sírt, mint egy kisgyerek.
Nem bántotta anyámat, sőt, aztán nagyon megszerette őt és engem is. Tortát hozott nekem valahonnan, miközben a városban még semmit nem lehetett kapni. Búcsúzóul pedig kifoszthatta a bőrgyárat, mert egy teherautónyi cipőtalpat hozott, és kiszórta az ajtónk elé. „Padárok!” (ajándék) – mondta, mi meg röhögtünk anyámmal. Még évek múlva is tele voltunk cipőtalpakkal.
Péter édesanyja felvidéki, viszonylag jómódú családból származott, gyönyörűen hegedült és énekelt. Eperjesen ismerte meg leendő férjét, aki mérnökként dolgozott ott. Egymásba szerettek, összeházasodtak. Apa a hadifogságból ugyan visszatért, de idegileg beleroppant a háborúba. A házassága is tönkrement. Péternek el is mondta az anyja: addig hajlandó a férjével élni, amíg ő leérettségizik. És miután a fiú hazahozta az érettségi bizonyítványát, édesanyja elköltözött otthonról. Hamarosan új társra talált.
– Anyámmal élete végéig szoros, mély kapcsolatban voltunk. De amikor a szüleim elváltak, én apám mellett maradtam, mert úgy éreztem, kettőjük közül ő a gyengébb. Neki volt nagyobb szüksége rám.
A háború után a második világvége 1956-ban jött el Müller Péter számára, amikor is lelőtték. A szerelemmel kezdődött az egész. A fiú színész akart lenni, de a színművészetire nem vették fel. Viszont bekerült a Madách Színházba rendezőasszisztensnek. Ott ismerte meg Ágnest, aki a színház büfése volt: gyönyörű, bölcs nő, akinek csupa híresség udvarolt. A Madách rendezőjét, Ádám Ottót nevezték ki később igazgatónak, s egyszer megkérdezték tőle, hogyan értékeli a munkatársait. Mire azt felelte: „Nálunk a királynő és a legnagyobb egyéniség a büfében van.” Ebbe a fantasztikus nőbe szeretett bele első látásra Müller Péter. Az ötvenhatos forradalom idején még csak húszéves volt, és halálosan szerelmes. Nem érdekelte, hogy lőnek a városban, elindult, hogy kenyeret vigyen a szerelmének. Már csak három utcára volt tőle, amikor
egy tankról sorozatlövést adtak le rá. Hat golyó találta el. Érezte, hogy felrobban a teste, de aztán hirtelen minden fájdalma és félelme elmúlt.
Felülről látta önmagát, amint a vértócsában fekszik, majd egy hangot hallott: „Vissza kell térned.” A klinikai halálból hozták vissza. A szerelmével hosszú ideig nem keresték egymást. A fiú talán maga is érezte, hogy érnie kell még erre a kapcsolatra, hiszen Ágnes hat évvel idősebb nála, s volt már egy kisfia. Később újra találkoztak, és azóta nem váltak el. Több mint hatvan éve házasok. Péter örökbe fogadta Ágnes kisfiát, aki később Müller Péter Sziámi néven lett ismert rockzenész és költő. A két Péter a mai napig a legjobb barátok és munkatársak is, több darabot (Mária evangéliuma, Isten pénze) együtt írtak. Sziámi szerkesztette a papa minden könyvét, a Világvégét is.
Azonban a halál és feltámadás, amit az író 1956-ban átélt, örökre megváltoztatta az életét. Másként néz a világra az, aki odaátról tér vissza, s úgy érzi, hogy kétszer született meg. Azóta foglalkoztatják a spirituális kérdések, amióta megtapasztalta: nincs halál. Szerinte csak elmúlás van, és újjászületés, mert a lélek halhatatlan. A védikus tanítást idézi: az emberi lény öt rétegből tevődik össze. A külső rétege a fizikai test, és a legbelső, az úgynevezett anandamaja kósa az öröm- és a boldogságréteg. A lelkünk legmélyén derű lakozik.
– Az öröm úgy veszi körül önvalónkat, mint a legédesebb rész a gyümölcs magját. Ugyanakkor
a zsidó-keresztény kultúrában csupa megszállott, komor hős van. Nem tudod elképzelni Mózest röhögni, a szentképeken sosem látjuk Jézust felszabadultan nevetni. Pedig remek humora volt. Sokan borissza, falánk embernek tartották őt, amit vállalt is.
János apokrif versében – Weöres Sándor fordította magyarra – meg van írva: Jézus a kereszthalála előtti napon táncba vitte a tanítványait, hogy mulassanak, mielőtt végignézik a szörnyűségeket. A legszebb hászid ünnepeken is táncolnak, énekelnek a hívek. A zsidó humor pedig onnan ered, hogy a szenvedést csakis derűvel lehet elviselni és megváltani.
Szókratész szerint Isten anyanyelve a nevetés, és ki más értené ezt jobban, mint a bohócok? Müller Péter íróasztala fölött hatvan éve őriz egy fotót egy teli szájjal nevető bohócról: ő látható a Világvége könyvborítóján is. Az író is sokat nevetett írás közben, főleg Noén, akiben a saját tragikomédiáját írta meg. Noé igaz ember, de prófétának csapnivaló. Megépítette a bárkát, s azt a feladatot kapta, hogy a rábízott állatokat és embereket az özönvízből egy új világba mentse át. Ám a regénybeli bárkán elfogyott az élelem, és az éhezéstől elszabadultak az indulatok, óriási lett a zűrzavar. Végül már csak erőszakkal tudta Noé a rendet fenntartani. A bárka fogolytáborrá alakult át.
– Nem véletlen, hogy soha nem voltam vezető. Gyerekkoromban világhírű akartam lenni, és tele voltam világmegváltó gondolatokkal – folytatja Müller Péter. – Ezzel az ambícióval akár politikus is lehettem volna, de szerencsére nem lettem az. Nálam sokkal nagyobb írók is felismerték, hogy a politikai terep nem nekik való, lásd például Mikszáth Kálmánt. Petőfi Sándort meg sem választották képviselőnek. Voltak vezetői ambícióim a színházban is. Jelentkeztem rendezőnek is, de nem sikerült. Utólag azt gondolom: vigyázott rám a sors. Egy rendezőnek ahhoz, hogy a színpadi vízióit megvalósítsa, óhatatlanul is erővel kell irányítania, valamiféle hatalommal. Sokkal jobb, hogy „papírember” maradtam: a könyvek az én igazi világom. Az egykori prófétahajlamaimon is csak nevetek ma már. Bohóclelkem őriz egy emléket az 1956-os forradalomból. Egy Üllői úti ház kapuján ez a tábla állt: „Új vallás indul! Érdeklődni a házmesternél.”
Müller Péter a kudarcokért is hálás. Írt olyan színdarabot is, amelyben, noha a Madách Színház legnagyobb sztárjai játszottak, mégis megbukott. Fájt akkor. De ez is kellett ahhoz, hogy később, a rendszerváltás után új műfaj, a spirituális irodalom felé nyisson. A Kádár-rendszerben az égi Mesterről, túlvilági barátokról szóló könyvet nem lehetett volna kiadatni. Viszont a ’92-ben megjelent Kígyó és keresztnek óriási sikere lett. A totálisan felborult értékek káoszában ma is sokan keresnek lelki, szellemi támaszt. Könyvei olyan témákról szólnak, amelyekről a napi rohanásban nem szoktunk beszélni. Pedig ezek a legfontosabbak. Mi is a szerelem, a boldogság, az öröm, a sors? Van-e az életnek értelme és vár-e valami ránk a halálunk után? Valljuk be, többségünk utoljára gyerekkorában vagy kamaszkorában tűnődött efféle kérdéseken. Müller Péter azonban következetesen a bennünk élő gyermekhez szól. Cseppet sem gügyögve.
Ez a kacagtató regénye valójában legalább annyira tragikus is, hiszen azt is elmondja, hogy a világ, amelyben élünk, végveszélyben van. Már 1936-ban is abban volt, amikor az író megszületett. Azóta volt egy világháború, ledobtak két atombombát, jöttek újabb diktatúrák és népirtások. – A Földet természeti katasztrófák sújtják, a környezetrombolás, az általános felmelegedés, a gazdasági, társadalmi válságok, a lélek és az emberi kapcsolatok krízise is jelzik: ez a világ folytathatatlan – hangsúlyozza az író. – Legfeljebb abban bizakodhatunk, hogy a világvégét követő új világban értelmesebb, örömtelibb élet vár az emberiségre.
Miután az író a könyvét megírta, szívrohammal került kórházba. Élet és halál közt arra gondolt, milyen jó, hogy sikerült befejeznie a regényét, amelyet talán a legfontosabb művének tart. – Megmentették az életemet, mert bizonyára dolgom van még itt a Földön – mondja. Vigyázni szeretne a feleségére, aki, bár már 89 éves, mélyebb szerelem fűzi hozzá, mint valaha. Talán a közelgő elválás tudata az, ami még inkább összekapcsolja őket. Közös gyermekük, Juli színésznő lett. Tőle egy unokájuk van, Sziámitól másik hat, és már a dédunokák is cseperednek. Írói munkája is sok lenne még.
Úgyhogy van kiért, miért itt lenni, és a derűt másokkal megosztani.
