Mr. Gwyn

Egy Alessandro Baricco-könyv, az nem egyszerűen olvasmány. Az érzelmi viszony. Megrendülés. Hazaérkezés. Így volt ez már első regényével, a Selyemmel is – bele lehetett burkolózni, mint egy köntösbe –, és így a többi Baricco-művel. És nagyon így a legutolsóval, a Mr. Gwynnel.

Baricco olyasmiket mer, ami ma már nemigen divat. Kalandos történeteket mesél például. Meg filozófiai magasságokba emelkedik. Meg bátran kimond olyan végső szentenciákat életről, barátságról, szerelemről, amelyeket csak a tizenkilencedik századi írók szoktak – egy Stendhal, mondjuk, akinek egyébként is közeli rokona. És közben olyan könnyed, olyan áttetsző szövésű szöveget alkot, hogy a lélegzetünk is eláll. Miközben egy gótikus katedrálisra emlékeztetően geometriai pontossággal építi fel a munkáit. Baricco olyasmit tud, amit csak a varázslók tudnak.

Ebben a regényben ráadásul egy (ön)ironikus elem is társul a többiekhez. Főhőse sikeres író, aki megelégelte az írói szereppel járó üresjáratokat (fellépéseket, dedikálásokat, felhajtásokat – mintha csak magáról beszélne a szerző, aki harmincas éveire világhírű lett), és elhatározza, hogy nem ír több regényt. De minthogy az írás mégiscsak lételeme, egy idő után úgy dönt, portrékat fog írni. Kibérel egy műtermet, speciális bútorokkal rendezi be, különleges lámpákat szerez, és még különlegesebb zenét szereztet, és úgy viselkedik, ahogy egy portréfestő szokott – csak éppen ő nem festi, hanem írja azokat a portrékat. Persze nem szemeket meg orrokat, vállakat és szájakat ír, hanem történeteket, tájleírásokat, helyszíneket. És miközben mi, olvasók azért izgulunk – igen, izgulunk, mint gyerekkorunk indiánregényeinél izgultunk egykor –, hogy minden jóra forduljon, és hogy Jasper és Rebecca találjon végre egymásra, és miközben együtt igyekszünk összerakni a mozaikokból a történetet, észre se vesszük szinte, kirajzolódik a könyvből a saját történetünk, a saját portrénk, a saját életünk.

Bariccót olvasni mindig ünnep. Most is.

Nádas Sándor