Mit csinál a nádlaci?
Nem vagyok egy kimondottan etnográfus alkat. Szinte fogadni mertem volna rá, hogy engem régi népi mesterségek ismertetésével nehéz lázba hozni. Vesztettem volna.
Kezdjük ilyen egyszerűen: mit csinál a rákász? Rákot fog. Mit fog a pákász? (Tudják, akit másutt rétes embernek hívtak, vagy nádlacinak.) Ha ennyi információ sem ér hajítófát sem, akkor talán tessék megmondani: mi volt az a hajítófa. (Nehéz. Segítek. A hajítófa a magyar bumeráng; abban különbözik az ausztrál modelltől, hogy nem tér vissza. Ha elhajítottuk, oda van. Nem ér semmit.)
További – emelt díjas – kérdés: miért „bogdácsoltak” a csíkászok? Lehetett-e a csíkásznak baja a csikaszokkal? (Hajjaj, most csak anynyit mondok.)
Óvatosan emelem a tétet: mit csináltak a darvászok? Lehet-e ökörfarkkóróval halat fogni? Mi az a vész, mi a lésza, a gyalom? Örültek-e a halászok a böjtnek?
Megbecsült ember volt-e a pecér? Mire használták a búgófát? És tucatszám a fejet vakartató kérdésekből. Megtudhatjuk azt is, hogy például Szlavóniában a 11. századtól megkövetelték a levadászott nyestek után az adót. Ennek a neve volt eredetileg a kuna. És már javában benne vagyunk a művelődés- és pénztörténetben.
Szó esik még enyhelyekről, viseletről, technikákról, magvetőkről és aratóbandákról. Lovakkal nyomtatásról, csűrdöngölőről, sóvágókról és sóhivatalokról, cellérekről és hamuzsírégetőkről, mészárosokról, akik a marhát, hentesekről, akik a disznót ölték. Volt ölőlegény, és volt székálló, ő állt a mészárszékben, és mérte ki a húst, mint Petőfi Sándorunk édesapja. Például.
Ha volt újdonság önnek a fentiekben, ajánlom forgatásra, amiből magam is okosodtam. Igen olvasmányos, szakszerű és szép kiállítású, hasznos ismerettár.
(Selmeczi Kovács Attila: Elfeledett magyar mesterségek és népélet. Cser Kiadó.
