Mire jó az építészet?
„Velencei építészeti biennále 2016.: Mire jó az építészet?” címmel közölt cikket a CNN. Az írás szerzője Jack Self kurátor, a háztartástant a középpontba állító, brit pavilon művészeti igazgatója. A kiállítás a május 28-november 27. között zajló Velencei építészeti biennále keretében tekinthető meg, további kurátorai Shumi Bose és Finn Williams, a British Council megbízásából.
A világ legrangosabb építészeti kiállítását kétévente rendezik meg egy félig elhagyatott hajógyár területén és a szomszédos kertben. Ez a kopottan elegáns program a Velencei építészeti biennále, amely egyrészt egy jelentős építész által készített nagyszabású installációból, másrészt kisebb, különböző országok által megrendelt bemutatókból, az ún. nemzeti pavilonokból áll.
Az előkészítés során a szervezők felkérnek egy építészt, hogy legyen az esemény kurátora, és nevezzen meg egy általános témát minden pavilon számára. Az elmúlt években változatos fókuszokat határoztak meg: a japán építész, Kazuyo Sejima „az emberek és az építészet találkozása” egyszerű megfigyelést választotta, míg a brit David Chipperfield egy általános „közös alapot” keresett, legutóbb Rem Koolhaas pedig egy meglehetősen precíz történelmi témát választott: „1914-2014 a modernitás tükrében”.
2016-ra a chilei (Pritzker-díjas) építész, Alejandro Aravena azt kérte az országoktól, hogy az aktuális élvonalbeli építészeti kérdéseiket állítsák előtérbe, készüljön egy „jelentés az építészeti frontról” a világban. Ez a téma kevésbé lehatároló ugyan, mint a Koolhaas által választott, valójában Aravena az építészet definíciójának teljes megváltoztatását tűzte ki célul.
Kurátori nyilatkozatában azokra a globális erőkre fókuszált, amelyek az egyéni érdekeket helyezik a közösségi jólét elé, és felhívta az építészeket, hogy „a valóságra figyeljenek”, és „képzeljenek el eltérő, alternatív megoldásokat”.
Aravena arra kérte a nemzeti kurátorokat, hogy vegyék számba az országaik előtt álló legfontosabb kihívásokat, és készítsenek egy tervet, hogyan tudnának ezeken a területeken segíteni. A problémák természete eltérő lehet: az élelmiszerbiztonságtól a tömeges migrációig, vagy az írástudatlanságtól a társadalmi jólét polarizációjáig.
Ez a megközelítés annyiban új, hogy ezek eredendően nem építészeti témák. Valójában az építészek számára komoly kihívást jelent ezekhez a körülményekhez alkalmazkodni, megfelelő válaszokat adni. Leginkább arról van szó, hogy Aravena finoman elfordítja a Biennále fókuszát az építészet társadalomban betöltött szerepének tanulmányozásától az építészet társadalmi szereplőként betöltött humanitárius szerepe felé.
Mindeközben kérdőre vonja az építészet számára univerzális körülményeket jelentő eszményt, és azzal érvel, hogy a megfelelő világnézeti értékelés csak precíz regionális látásmódon alapulhat. A nyilatkozat aktivista felhangjai a régi buzdító szlogent idézik: „Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!”
Cs. K.
