Minden filmjében benne volt a lelke

Emlékszik még, mikor találkozott először Schuller Imrével?

Amikor 1970-ben a filmgyárba kerültem segédoperatőr gyakornoknak, engem is, mint minden kezdőt, a kameraraktárba helyeztek el, hogy hozzászokjak a hangulathoz, a kamerák összetéveszthetetlen illatához, hogy megismerjem a különböző felvételi eszközöket. Emlékszem, mindenki, aki a kameraraktárba bejött valamiért, látszólag nagyon nagy művész volt, a föld felett lebegett. Ám egyszer bejött egy sajátos úr, a többiektől eltérően nyakkendőben, zakóban, elegánsan. Körülnézett, aztán odalépett hozzám és a kezét nyújtotta. Bemutatkozott. Schuller Imre vagyok, mondta szerényen. Számomra ő volt ott az első EMBER, így, csupa nagybetűvel, aki engem is embernek tekintett, nem holmi csomagnak, hanem leendő kollégának. Akkor éreztem meg, milyen fontosak az apró jelzések, az emberi gesztusok. Én persze tudtam, ki Schuller Imre, hogy ő készítette az Afrikában jártunk, a Requiem című filmeket. De hogy akkor és ott személyesen bemutatkozott nekem, a gyakornoknak: az a pillanat mélyen és örökre belémégett.

Mi történt később?

Évekkel később segédoperatőreként már forgathattam vele. Sokan féltek tőle, nem mindenki szeretett vele dolgozni, mert nagyon precíz volt. Nem engedte meg magának a hibázás luxusát. Emlékszem, a felvétel előtt sokszor és sokféle módon mérte a meg fényt, amíg eldöntötte, melyik a legjobb expozíciós érték. Az a fény az örökkévalóságig meg volt mérve. A kompozícióján nem lehetett változtatni, mert azt úgy fogalmazta meg, ahogy csak a nagy költők vagy festők tudnak fogalmazni. Az a kép ma is kép, szinte már képzőművészeti alkotás.
Talán nem csoda, hogy később kimondatlanul is tanítványául fogadott, én pedig mesteremnek tekintettem őt.

Mitől volt Schuller Imre más, mint a többi filmrendező, operatőr?

Végtelenül szerény és csendes ember volt, rendkívüli művész, aki szakmai tudásával, alázatával sokaknak mestere, szakmai példaképe mind a mai napig. Bár soha nem hívták a főiskolára tanítani, de már életében műtermet neveztek el róla, amelyben szinte minden filmgyári operatőr dolgozott. Generációk nőttek fel azokon a berendezéseken, melyeket ő tervezett, szerkesztett, és harcolt ki, teremtett meg a semmiből. Munkássága alatt olyan technikai találmányokat fejlesztett ki, vezetett be, amelyek új formanyelvi és technikai lehetőségekhez jutatták az egész filmszakmát, és amelyeket a nagy profi filmtechnikai cégek gátlás nélkül lekoppintottak és később szériában gyártottak.

Mondana néhány példát?

Ő alkotta meg az első szinkronhangos felvételek készítésére alkalmas úgynevezett „nagyvariós-blimp” kamerát, amely alkalmas volt közeli és távoli felvételek készítésére úgy, hogy nem lehetett hallani a kamera motorjának zavaróan erős hangját. E kamera hangvédő burkolata egy tejesköcsögből, néhány méter megolvasztott ólomcsőből, és egy különleges ablaküvegből, úgynevezett pánparallel üvegből készült. Ezt a szakma csak „köcsögös blimpnek” nevezte, és mivel kiválóan működött, évtizedeken keresztül használta. Mondanom sem kell, hogy azonnal lekoppintották. Egy másik példa: ő találta ki és készítette el az első hordozható úgynevezett „mini-kránt”, amelyet személygépkocsival is lehetett szállítani. Ez a szerkezet felvétel közben felemeli, vagy a magasból leengedi a kamerát. Ma ugyanezen elvek alapján készülnek a hasonló berendezések, csak anyaguk és színük változott. Minden koncerten, rendezvényen láthatók ezek a gémeskútra emlékeztető szerkezetek.
Az ő találmánya volt az első hazai víz alatti kamera is, amely képes volt egy jeleneten belül a levegőből felvett tájkép látványából víz alá ereszkedni. De folytathatnám a sort, az ő találmánya volt az első akkumulátorral működtetett hordozható riporterlámpa, amelyet először Afrikában használt, majd a híradós kollégák jóvoltából a bécsi Hruscsov-Kennedy találkozón a világ valamennyi tudósítója e lámpák fényében dolgozott. Persze ezt is azonnal lekoppintották, rövidesen meg is jelent a nyugati piacon. És ahogy az lenni szokott, vett is a Mafilm a külföldi gyártóktól néhány exkluzív darabot. Ezek nem öncélú találmányok voltak, hanem egy, egy film kapcsán felmerülő technikai igények megoldását szolgálták. Így született meg az úgynevezett „makró-varió” az a speciális szerkezetet, amely segítségével egy gombostű fejéről készült képen belül is még közelíteni lehetett. Ezt a berendezést is a világon először Ő fejlesztette ki. Evvel készültek legismertebb filmjei: a Requiem és az Átkelés a Granicuson.

Milyen érdekes, hogy ennyi mindent csinált és nem igazán volt reflektorfényben. Sokan nem is ismerték a nevét. Ennek mi lehetett az oka?

Nem voltak körülötte se botrányok, se különleges kapcsolatok. Sok filmet készített, amelyek mind a mai napig hatnak, mert tudott valamit, amit nem lehet megtanítani. Minden filmjében benne volt a lelke. Magányos alkotóművész volt, a fények és képek mestere, aki mellesleg feltaláló, mérnők, zeneszerző, Wagner rajongó, aki ismerte és magában hordta Radnóti összes verseit. Soha sem használta ki a pillanatnyi széljárás előnyeit, de mindig megvolt a maga különvéleménye, és azt nagyon szerényen meg is osztotta, a rutinos köpönyegforgatók legnagyobb megrökönyödésére. Jellemző módon munkájának elismeréseként első kitüntetéseit nem a filmszakmától, nem a kultúrpolitikától kapta. Azt hiszem ő az első és valószínűleg az utolsó filmművész, aki az „Erdészet Kiváló Dolgozója” című megtiszteltetésben részesült. Talán mert az erdészek értékelték, hogy gyönyörű természetfilmeket készített. Balázs Béla díjat, Érdemes Művész elismerést, Életműdíjat csak jóval később kapott.

A világ filmgyártásában azon kevesek egyike volt, akiről már életében műtermet neveztek el, ez hogyan történt?

Ez az igazi szakmai díj, azt hiszem. A filmgyárban volt egy alagsori terem, ahol Schuller filmjeihez a különleges felvételeket készítette. Ha egy idegen betévedt oda, azt hihette, hogy a filmgyár TMK műhelyében jár.

Miért is?

Mert átalakított marógépet, különböző vasas szakmában használt berendezésekből készített speciális kamera-mozgató eszközöket láthatott. Ezekkel, milliméter pontossággal lehetett a kamerát előre, hátra, felfelé és lefelé mozgatni. Akkor még nem voltak digitális trükkök, a speciális képi effektet már felvétel közben meg kellett oldani. A termet „Schuller műteremnek” nevezték el. Sokan, főleg a fiatalabbak persze nem tudták, hogy kiről és miért lett az a neve. Emlékszem, egyszer ifjú titánok mentek a filmgyár folyósóján, nagyon harsányan és nagyon nagy önbizalommal. Schuller Imrével ott álltunk és beszélgettünk. – Bocsesz, hol van a Schuller? - kérdezték a titánok. -- Itt! -- mondtam, és Imrére mutattam. -- Na, ne. Mi egy műtermet keresünk. -- Gyere már -- szólt oda a másik --, ők sem tudják, valahol lent lesz azt mondták. -- És legyintve mentek tovább. Imre ott állt némán. Valójában élvezte a helyzetet. Nem szólt semmit, csak olyan schullerosan, szerényen, mosolygott a bajusza alatt.

Miért döntött úgy, hogy egy egész estés filmet készítsen a mesterről?

Amiről eddig beszéltünk, már az is elegendő volna, azt hiszem. Arra gondoltam, milyen jó lenne, ha egy kicsit többet tudnánk meg az általa képviselt világról. Ha jobban oda tudnánk figyelni egymásra. Milyen jó lenne, ha megismerhetnénk mások értékeit, tudását, amitől mi is gazdagabbak lehetünk. Ha többet tudnánk egymásról, egymás értékeiről, tehetségéről. És milyen jó lenne, ha csak a teljesítmény számítana, és nem az üres duma, ha nem a pártjelvények, előítéletek, az indulatok, a sértettségek döntenék el értékítéletünket. A magamfajta filmkészítőnek ma, ebben az értékvesztéses világban az az egyik fő feladata, hogy felmutassa ezt a közös kincset a társadalomnak. Fontos ez, mert lassan eltűnnek a követhető minták. Sajnos az interneten megjelenő TV műsorokban még a film címét sem tudták pontosan megjeleníteni. Elképesztő, ahogy az magyar filmekről szóló információkat kezelik azok, akiknek az lenne a dolguk, hogy pontosan tájékoztassak. Fel vagyok háborodva, mert ez azt jelenti, hogy ha valaki kíváncsi is lenne a filmre, egyszerűen nem találja meg a műsorokról tájékoztató portálokon. Ennél Schuller Imre többet érdemelne, a film munkatársairól, és főleg a nézőkről nem is beszélve.