Michael Jackson pokoli teljesítménye – Elválasztható-e a remekmű a bűnös művésztől?
– Szeretik Michael Jacksont?
– Radnóti Sándor: Abszolút zseninek tartom, el vagyok ragadtatva a produkciójától. Nagyszerű énekes, nagyszerű táncos.
– Nagy Zsófia: Nagyjából egyidős vagyok azokkal a férfiakkal, akik a nemrég bemutatott dokumentumfilmben szerepelnek, vagyis magam is ahhoz a generációhoz tartozom, amely rajongással tekintett a popikonra. Gyerekként odavoltam érte, tudom, milyen érzés, amikor a posztere kikerül egy lányszoba falára.
– Változtak-e az érzelmeik a botrány hatására?
– R. S.: Egyáltalán nem, de ennek valószínűleg az is az oka, hogy – miközben elismerem a művészetét – azért ez mégsem az én világom. A tehetségét továbbra is értékelem, függetlenül attól, hogy szembesülnöm kellett egy rendkívül szomorú történettel, amelynek ő a negatív főszereplője. Szánalmat keltő a viselkedése, miközben persze a történtekért a felelőssége elvitathatatlan.
– N. Zs.: Épp az egykori rajongásom miatt intenzívebben élem meg a Michael Jackson körüli botrányt. Még ha nem akarnám is hallgatni, a legkülönbözőbb szituációkban váratlanul felbukkan a hangja, a zenéje, ami a botrány kipattanása óta igenis zavar. Óhatatlanul elkezdtem figyelni, hogy miként használja az utókor Jacko zenéjét, és látszik, hogy rengetegszer nyúlnak vissza hozzá, dolgozzák fel a dalait. Ez valószínűleg meg fog változni, azt például nehezen tudom elképzelni, hogy a legnagyobb animációs stúdiók, a Disney vagy a Pixar a jövőben engedélyezné Jackson muzsikájának felhasználását gyerekfilmekben.
– A válaszaikból úgy tűnik, nem egyszerű kérdés, hogy ketté lehet-e választani a bűnös művészhez és az általa létrehozott műalkotáshoz való viszonyunkat.
– R. S.: Tudatosan törekszem rá, hogy a kettőt szétválasszam. A probléma esztétikai, művészetfilozófiai jellegű. Ennek az egyik legfontosabb eleme, hogy mennyire járja át az adott műalkotást az alkotó karaktere, személyisége, morális profilja. Ezzel kapcsolatban különböző nézetek léteznek attól függően, hogy mit tekintünk elsődlegesnek: a szerzőt, a művet vagy a befogadót. Ha a műre vagy a befogadóra koncentrálunk, akkor a művész etikai megítélése másodlagossá vagy lényegtelenné válik. Más kérdés, hogy egy kortárs alkotóval kapcsolatban nehéz elvonatkoztatni az általa elkövetett bűntől. Ha egy költőről kiderül például, hogy az előző rendszerben besúgó volt, az oly mértékben érinti a mai valóságot, hogy aligha lehet figyelmen kívül hagyni ezt a szempontot a műveivel való találkozáskor. Az is előfordulhat, hogy az alkotó személye miatt ilyenkor magát a műalkotást is elutasítjuk. Tettét sértésként fogjuk fel, és nem akarunk tőle több verset elolvasni, nem vagyunk kíváncsiak többé a munkáira.
– Önnel is előfordult már?
– R. S.: Valószínűleg igen, de elég régen lehetett. Most nem tudok felidézni konkrét esetet, ami azt jelenti, hogy képes vagyok a művészi teljesítmény és a művész személyének szétválasztására.
– N. Zs.: Velem viszont gyakran előfordul. A magyar származású amerikai komikust, Louis CK-t például nagyon kedveltem, de amióta kiderült, hogy szexuálisan zaklatott nőket, képtelen vagyok megnézni a műsorát. Ha Kevin Spacey mostanában felbukkan egy filmben, elkapcsolok, pedig zseniális színésznek tartom. Egyébként érdemes különválasztani és önmagukban megvizsgálni az egyes eseteket. A közönség eltérően ítéli meg, ha a bűnös művész már meghalt, vagy az általa elkövetett bűn nem bizonyítható, esetleg csak erkölcsileg marasztalható el, de a tette nem lépi át a jogi kategóriákat. Léteznek olyan kulturális forgatókönyveink, amelyek szerint az elkövetett bűnt mindenképpen bűnhődésnek kell követnie. Ha egy művész esetében ez utóbbi valamilyen oknál fogva elmarad, általában akkor merül fel a közönség részéről valamilyen alternatív büntetési forma, például a bojkott az alkotó műveivel szemben.
– Kötelező büntetni? A botrány kipattanása óta számos tévé- és rádiócsatorna bojkottot hirdetett Michael Jackson dalaira, miközben megugrottak a lemezeladások és a letöltések. Az egyéni válasz eltérhet a társadalmi reakciótól?
– N. Zs.: Számos alkalommal előfordul az a paradoxon, hogy a közösség kollektív büntetése nem találkozik az egyén reakciójával. Figyelemre méltó például R. Kelly amerikai énekes esete: szexuális bűncselekményekkel vádolják, és a letartóztatása után szintén nőtt a hallgatottsága. A rádióadók megkérdezték az interneten az embereket, hogy vajon miért ez a reakció. Nagyon érdekes válaszok születtek. Sokan azt írták, hogy azért hallgatnak ismét R. Kellyt, mert újra akarják értékelni a viszonyukat az előadóhoz, annak tudatában, hogy mit tett. Mások pedig nyomozót játszanak: arra kíváncsiak, hogy a dalszövegekből következtetni lehet-e arra, mit is követett el az énekes. Vagyis megnőtt ugyan az érdeklődés R. Kelly dalai iránt, de ez egy más típusú zenehallgatás, amit inkább a morbid kíváncsiság inspirál.
– R. S.: Azt elfogadom, hogy például Tar Sándor esetében van értelme újraolvasni a műveit annak a ténynek az ismeretében, hogy a saját korának egyik legnagyszerűbb novellistája besúgó volt. Egészen biztosan tetten érhető a szövegeiben a rettegés, a lebukástól való félelem. Szabó István filmjei pedig nyilvánvalóan új értelmezést nyertek, miután kiderült, hogy ő is besúgó volt. A bűn feltárulása visszafelé is hat, új interpretációkat szül. Ugyanakkor kétlem, hogy például Caravaggio festményeiből, Gesualdo zeneműveiből vagy Cellini szobraiból, ötvösműveiből ki lehetne következtetni, hogy mindhárman követtek el gyilkosságot. Abban a kérdésben nem tudok állást foglalni, hogy egy halott alkotó esetében helyes-e a műveinek átfogó bojkottja. Annak ellenére sem, hogy Michael Jackson minden jel szerint valóban elkövette azokat a bűnöket, amelyekkel most megvádolták az egykori áldozatai. Én mégis úgy érzem, hogy nagyobb távolságot kell tartanunk a művész és az életműve között. Ami a társadalmi reakciókat illeti, mélyebb problémáról van szó. A kultúránk olyan mértékben állította középpontba a politikai korrektséget, hogy ennek ellenfelei a politikai véleménynyilvánítás szabadságának védelmezőiként igyekezhetnek feltüntetni magukat. Jómagam a politikai korrektség híve vagyok abban az értelemben, hogy az védelmet nyújthat a leginkább sérülékeny társadalmi csoportoknak az egyenlőtlenségekkel, a verbális és nem verbális támadásokkal szemben. Ugyanakkor tény, hogy a PC túlhajtható, ennek nyomán hisztéria, morális pánik keletkezhet. A konkrét esetre visszatérve, Michael Jackson dalainak általános bojkottja számomra egyfajta morális pánikkeltésnek tűnik.
– Épp a politikai korrektség kényszerítette rá Barbra Streisandot, hogy Jackót mentegető véleményét utólag megváltoztassa, és bocsánatot kérjen a nyilvánosságtól. Indokolt volt a bocsánatkérés?
– N. Zs.: Érthető volt. Folyamatosan zajlik a kulturális forgatókönyveink átírása, ennek során gyakran születnek mindkét oldalon sarkos megnyilatkozások. A poszt-#metoo-korszakban mindenki nagyon érzékeny a szexuális zaklatásokkal szembeni reakciókra, a kicsit is engedékenyebb megszólalások elképesztő indulatokat váltanak ki. Érdemes óvatosan fogalmazni egy olyan helyzetben, amikor az álláspontok kiéleződnek, polarizálttá válnak.
– Eltérő reakciók születtek a Marton Lászlót érintő zaklatási vádakra is. Miközben a társadalmi nyomásnak engedve menesztették a Vígszínház főrendezői posztjáról, tömegek ostromolják a teátrumot, hogy lássák az utolsó ottani rendezését, A Pál utcai fiúkat. Miért?
– R. S.: Talán azért, mert nem található összefüggés a művész által elkövetett bűn és a művészi produktum között. Vagy azért, mert a személye a figyelem középpontjába került.
– N. Zs.: Nem szeretnék normatív megfogalmazásokat tenni, hogy ki nézze meg A Pál utcai fiúkat, és ki ne. Amikor a Vígszínház előtt megyek el, és látom a középiskolás osztályokat az előadásra várakozni, azon gondolkodom, vajon a tanáruk elmondta-e nekik, hogy az az ember rendezte az előadást, aki miatt kirobbant a hazai #metoo-mozgalom. Nem az a kérdés, hogy a pedagógus elítélje Martont, hanem az, hogy beszélt-e erről a diákjaival. Nekem az a problémám a Marton-üggyel, hogy elmaradt a megnyugtató lezárása. Nem a felelősségre vonást hiányolom, hanem az érdemi bocsánatkérést és következményeket. Ez hozhatta volna el a katarzist.
– Mennyire számít egy művész bűneinek megítélésében, hogy koronként változnak az erkölcsi és jogi normák?
– R. S.: Sokat számít. Természetesen a legalapvetőbb etikai normákat már évezredekkel ezelőtt felvésték különböző kőtáblákra, ám bizonyos cselekmények morális megítélése valóban változik az idővel. A #metoo-mozgalom által középpontba állított magatartásforma mindig is ismert volt a társadalomban, ám az erőszakos tolakodás, az ízléstelen nyomulás, a hatalommal való erotikus vagy szexuális visszaélés, ha nem torkollt nyílt és brutális erőszakba, negyven-ötven évvel ezelőtt még korántsem váltott ki ekkora felháborodást. Mára alapjaiban változott meg ennek a viselkedésnek a megítélése, normává vált – nagyon helyesen –, hogy egy férfi-nő kapcsolat minden pillanatában fenn kell tartani a konszenzust, de sokan – akik évtizedekkel ezelőtt szocializálódtak – nem alkalmazkodtak az új helyzethez. Ez lassú folyamat, jelenleg az adaptációs kínok időszakát éljük.
– N. Zs.: Pontosan az adaptációs folyamatok miatt van szükség szimbolikus gesztusokra. A színházi világon belül közismert volt, hogy előfordulnak megtorlatlanul maradó szexuális visszaélések, ezért fontos, hogy kirobbant a Marton-ügy, amelyen keresztül kifejezhetővé, megélhetővé vált az addig elhallgatott bűnök miatti felháborodás.
– R. S.: Erre utaltam magam is. Michael Jackson kétes viselkedéséről huszonöt évvel ezelőtt még én is hallottam híreket, de akkor még az amerikai társadalomban nem fogalmazódott meg olyan erős felháborodás, amely a nemrég bemutatott dokumentumfilm hatására most elementáris erővel robbant ki. Ez pedig nyilvánvalóan összefügg azzal, hogy a papság szexuális visszaéléseinek feltárása az Egyesült Államokban is az érdeklődés középpontjába emelte a pedofília bűnét.
– Ezzel ellentétes folyamat, hogy a korábban bűnnek tekintett homoszexualitást ma már senki nem kéri számon a művészeken?
– R. S.: Nem, a művészek esetében a ferdének tekintett hajlamaikat különleges művészi teljesítményük mindig is kompenzálta. Legkésőbb a romantika kora óta a művészi szabadság részének tekintették a nemi orientációt. Miközben a hétköznapi életben az átlagpolgárokat a melegségük okán betegnek vagy bűnösnek bélyegezték, addig a művészek homoszexualitására még éppen tolerálható devianciaként, valamifajta különlegességként, érdekességként tekintettek. E szemlélet miatt a demokratikus társadalmakban nem kezdték ki a meleg alkotók életművét sem.
– Számít-e egy bűnös művész megítélésében, hogy mennyire tehetséges? Egy zseninek többet megbocsátunk?
– N. Zs.: Az biztosan számít például, hogy egy művész mennyire hat termékenyítőleg az utókorra. Azt gondolom, ha R. Kellyt kiradíroznánk a zenetörténetből, a hiánya nem hatna nyomasztólag senkire, ellenben Michael Jackson olyan mértékben írta át a zenetörténetet, hogy nélküle elképzelhetetlen lenne az elmúlt húsz-harminc év popzenéje. Bár megérint a bűnössége, nem vitatom, hogy része marad a kultúrának. Emiatt okoz nagyobb dilemmákat a bűnére való reflektálás. A dolog másik része viszont, hogy minél népszerűbb, elismertebb egy művész, annál kevésbé kell tartania a lebukástól. A Michael Jacksont körülvevő és ajnározó közeg is felelős mindazért, amit Jacko elkövetett. A közvetlen környezetében mindent láttak, mindent tudtak.
– R. S.: Elvileg a zsenialitás nem ad felmentést semmilyen bűn alól. A gyakorlat ezt olykor mégis felülírja. Ott van például Páger Antal és Kiss Ferenc esete. Mindkét színész súlyosan kompromittálta magát a nyilasuralom alatt. Páger emigrált, Kiss éveket ült Rákosi börtönében. Később mindkettőjüknek megbocsátott a kommunista rendszer. Kiss megtört emberként, elfeledve halt meg, Páger fantasztikus pályát futott be, amikor visszatért – visszahívták – Magyarországra. Holott Páger nem bűnhődött meg az elkövetett vétkeiért. Mégis neki bocsátott meg könnyebben a közönség, ami valószínűleg azzal magyarázható, hogy a zseniális művész bűneivel szemben olykor elnézőbbek vagyunk.
