Mi a magyar?
Másodszor azért mentem el a Műcsarnokba, hogy nyugodtan végignézhessem a hunokról szóló filmet (csak ennek a műalkotásnak a megtekintése majd egy órát vesz igénybe, és a többiek mellett se mehetünk el szó nélkül!), ám amikor az első terembe léptem, földbe gyökerezett a lábam. (Stílszerűen, elvégre a gyökereinkről van szó, vagy mi: a tárlat a címben feltett kérdésre kíván válaszokat adni, kortárs műalkotások, kortárs művészek segítségével.)
Szemmagasságomból eltűnt ugyanis egyik legkedvesebb műalkotásom, amely a Sztálinváros vége címet viselte, és kísértetiesen hasonlított egy igazi útjelző táblához, csak éppen az alkotók a jelképes erejű városnevet rovásírással jegyezték föl. Emlékszem, percekig nevettem, amikor megláttam: az én számomra pontosan és ironikusan ábrázolta ez a mű a nemzetidegenség és a mélymagyarság lényegi összetartozását és képtelenségét.
Kiderült aztán, hogy a művészek vonták vissza a tárlaton való részvételt, mert szerintük nem megfelelő helyen jelent meg a művük – s így félreérthető. Nehezen tudom elképzelni, hogyan lehet félreérteni egy ilyen művet, a hunokról szóló film meg Mátrai Erik Turulja társaságában. (Az a másik kedvencem, egy térfigyelő kamera, amely úgy van alulról megvilágítva, hogy turulmadárnak látszik.) Nehezen, de most már el tudom képzelni: már olvastam a megsemmisítő kritikákat a lapokban, a felháborodott bejegyzéseket a vendégkönyvben, meg a múzeumigazgató-kurátor kiegyenlítésre-kimagyarázkodásra törekvő interjúját egy szélsőjobboldali újságban. Csillapíthatatlan indulatok csapnak egymásnak egy szelídnek tűnő kérdés kapcsán: mi a magyar?
Hogy lesz-e ebből egyszer nemzeti minimum, azt nem tudom, de azt igen, hogy ezt a tárlatot nem szabad kihagyni. Kinek ezért, kinek azért.
