Mesterek karneválja

Az egyik sarokban zenekar húzza, később Novák „Tata”, a népi koreográfia modern atyja és megteremtője táncosokat vezényel a parkettre. A világosítók, grippesek, hangosok, díszletezők valamennyien kíváncsiak a produkció végső formájára, a vetítőkben nincs elég hely, de egyelőre nincs mit vetíteni: áhítatos némaságban mindenki helyet vadászik, majd félórás türelmetlen és feszült várakozás után Garas Dezső nyitja meg a szemlét, egyetlen bővített mondattal – de hát Garasnak mindene játszik, a szeme, az ajka, a habitusa, az embersége.

Megnyílott hát a 41. filmszemle a semmire sincs pénz 41. évében, s talán már felfogta az ipar és a közönség, hogy egy filmre – könyvre, kiállításra – soha nem lehet elég pénz. A film ezért ihlet és kalkuláció, művészet és ipar, gúzsba kötött tánc. Szigorú műfaji besorolása szerint az a művészeti ág, amelyik a pénzhiány szenvedéséből születik.
Mindehhez képest a szemle csaknem egyszáz alkotásnak adott otthont, s nyilván több ezer alkotónak. S ők osztoztak egy kisfröccsön s egy pofa boron, legalábbis én alig láttam ennyi szomjas embert közelharcot vívni a következő kortyért.
Amúgy elragadtatottan figyeltem ezt a hadra kelt népet. Mintha egy dzsungeldob hívná a fiatalok szép részét, hogy a kamera elé vagy mögé álljanak. Filmet készíteni emberpróbáló kihívás, nem is értem, mi hívta a pástra nyolcvan esztendő fölött is Jancsó Miklóst vagy Makk Károlyt, hogy ismét és újra kitegye magát az érthető irigység vagy a közöny borzalmának.

Érteni vélem, miért is. Különféle elszigeteltségek okán nálunk minden filmrendező olyan színészek közül válogathat, akiknek a világszínvonalát az ő munkájuk bizonyítja.

Világszínvonal nem az, ha egy produkciós kocsi a kaliforniai sivatag szélén áll, s a művész onnan lép ki a kamera fényébe. Ady Endre világirodalmi nagyság, holott fordíthatatlan. Jancsó és Makk színészei akkor is világnagyságok, ha történetesen hírük és becsületük nem jut el az egész világba.

A nyelvi akadályokat lebecsülik, holott ettől az olyan világnyelvek alkotói is szenvednek, mint a németek, franciák, spanyol ajkúak. Christoph Waltz, akinek német tisztje megmentette Quentin Tarantinót attól, hogy kiderüljön, ami előbb-utóbb kiderül – hogy technikai tudása már alig-alig fedi el ürességét –, felfedezetlenül bolyongott három nyelv dzsungelében, amíg rátalált a szerepére, a világhírre.

Minden politika helyi politika. Ugyanilyen helyi értékű elsőre minden műalkotás. Állt már dobogón Cannes-ban Makk Károly, dolgozott Itáliában Jancsó. Világhírük mégis azon alapult, hogy magyar filmrendezők, annak sok hátrányával s fejedelmi előnyével.

A hátrányok közismertek. Az előnyök nem eléggé. Amiképp egykoron a nemzet színészei a német színházzal szemben Pest-Budán kialakíthatták közönségüket, ismerős arcokat teremtettek, s ezzel titkos egyetértést a színpad és közönsége között, ugyanúgy a mai magyar film felkínálja azt a tehetséganyagot, amellyel érdemes dolgozni és kísérletezni.

Jancsó és Makk filmjének színész hőse Cserhalmi György. Öntörvényű nehézfiú, határozott nézetekkel, fejedelmi temperamentummal. Ugyanakkor finomhangolásra képes művész, bizonnyal érti a rendezőit. Mindkét filmben parádés alakítással lepi meg a nézőt.

Jancsó Miklós, a nagy fehér varázsló történelmi persziflázsában Kinizsi Pált játssza Cserhalmi, hétköznapi becenevén Tyutyu. Nincs baj ezzel a bizalmaskodással, hiszen épp erről beszélünk. A film és a közönsége közötti nélkülözhetetlen intimitásról. Jack Nicholsont a tévé minden Lakers-meccsen a parkettről mutatja. Ez Jack, aki hétvégén hétköznapi amerikai, épp olyan, mint mi. Hello Jack, hello Tutyu!

Kinizsi Pál ott ólálkodik az udvarban, hol farkas, hol róka, másszor meg a törökök által karóba húzottakkal beszél a feje. Érdemes rákattintani az Oda az igazság, Jancsó filmjének a weboldalára. Egész werkfilm nézhető a mester munkamódszeréről. A színészek mámorítóan értetlenek. Aztán milyen legyek? – kérdezi a varázslót Janus Pannonius, a krónikást alakító Pindroch Csaba. Ám Jancsó nem azért jár közöttük, hogy instrukciókat adjon. Olyan legyél, mint önmagad, mondta Pindroch Csabának a mester. Mire a színész joggal kérdezte: milyen is vagyok én?

Hajnaltól próbáltak Jancsóval a színészek. A mesternek lenyűgöző a jelenléte. Humorával feloldja a pillanatot, bölcsességével a napot. Alkonyatig próbáltak, bujkáltak a felvevőgép elől vagy olykor alól, dübörögtek a lovak, szép erdőben egy meztelen lány futott, s úgy rémlett, hogy a Mátyás korabeli reneszánsz egyetlen komoly fegyvere egy tőr, amelyikkel kellő mennyiségű történelmi szereplő megfenyegethető.

Az alkonyi fényben kezdődött a felvétel, olykor öt perc az egész napos próba után, s az se az volt, amit próbáltak. Jancsó rögtönzött, ahogyan Hunyadi János, Janus Pannonius, Mátyás, az udvar intrikusai. A történelem, sugallja Jancsó, rögtönzések sorozata (mi más lenne?), eseménysor, amelyet hősi áthangolásra odaadtak holmi nacionalista gépsornak falvédőhímzésre.

Hőseink ráadásul megvívni sem hajlandók egymással. A párbajok vége kézfogás, a harcoké kiegyezés. Még a reneszánsz is csak piszkos üzletek sora a leleplező képek felvonultatásával. Gálffi László – micsoda színész ez a Gálffi! – ebben a csüggedt tréfában, leleplező bohózatban, történelmi commedia dell’artéban egy alkatára tragikus hős. Ettől páratlan a humora.
A tréfálkozáshoz kell a legtöbb intimitás. A családban marad. Amiképpen Örkény egyik darabjában minden szereplőt Bokornak hívnak, ebben a filmben mindenki Jancsó. Az operatőr Jancsó Nyika, a vágó Jancsóné Csákány Zsuzsa, aztán Jancsó Dávid, Jancsó Katalin Etelka: a pátriárka nem mozdul a törzs nélkül. S persze ott vannak az elmaradhatatlan Jancsó-színészek, joggal: Galkó Balázs, Mucsi Zoltán, Seress Zoltán, egy villanásra Balázsovits Lajos, akinek az a szerepe, hogy ott van, hiszen ez egy Jancsó-film.

Makk Károly filmjében is feltűnik egyetlen jelenetre Törőcsik Mari. Nélküle egy Makk-film elképzelhetetlen. Páratlan irrealitás: zöld mezőben, hatalmas fekete kalapban Törőcsik a maffia ügyvédnője.

Makk Károly műve, az Így, ahogy vagytok is történelmi film, holott a jelenben játszódik. Forgatókönyvírója, Kertész Ákos bizonyára tudatosan hangolta a cselekményt Mikszáth és Móricz dzsentribírálatának kottájára. A mai vidék uralkodó osztálya a tegnap úri osztályának paródiája, csak még veszedelmesebb. Itt aztán peregnek az események. Felbukkan a semmiből egy ukrán lány, és éppen a polgármester ágyában. S ez a polgármester kipucolná a korrupciót, de lám, nem lehet. Mindenki szem a láncban.

Makk Károly a színészvezetésnek is mestere. Nagy-Kálózy Eszter megejtően egyszerű eszközökkel varázsol hiteles alakot a polgármester szerelméből. Gáti Oszkár minden mozdulata hiteles, amiképpen Reviczky Gáboré is – hol tanulták ezt a hanghordozást, mozgást, jelenlétet?

Néhány színészről véletlenül tudom, mert láttam őket szilvafakorukban. Csányi Sándort tanítottam, biztattam, nekem legalábbis egy jó szót köszönhet. Szabó Győzőt már nem kell hirdetnem, Fenyő Ivánnak Los Angelesben is tapsoltam.
A szemlén csaknem száz filmet mutattak be, dokumentumtól a játékfilmig. Kevés. Tudjuk, kis ország, szűk piac. De a mesterek és művek csak széles merítésből emelkedhetnek ki.