Méreg a közkútban

- Utasítást kapott arra, hogy Dörnert nevezze ki az Új Színház élére?

– Ez a kérdés csak szánalmas próbálkozás. Jó arra is, hogy Orbán Viktort és Kövér Lászlót próbálja lejáratni, meg arra, hogy rám is rossz fényt vessen. Őket elfogadhatatlan autoriter magatartás gyanújába próbálja keverni, engem pedig bábnak láttat, holott az elmúlt egy év ennek az ellenkezőjéről tanúskodott. Ezt a játékot felejtsük el. Előfordult már, hogy ugyanaznap minősítettek a sajtóban bábnak és hajlíthatatlan önjárónak.

- Nincs itt semmilyen játék. Azt szeretném megtudni, hogy saját döntése alapján nevezte-e ki az Új Színház élére Dörnert. Hogy volt-e mögötte sugalmazás, háttér-megállapodás.

– Abban, amit mondtam, benne volt a válasz.

- Olvasta a pályázatot?

– Természetesen.

- És tetszett?

– Alapjában véve nem. Ez nem volt igazán nívós pályázat. Bár hallom, hogy egyesek a képzettséget firtatják az ügyben. Az fel sem merül, hogy annak idején Márta Istvánnal hogyan cserélték le Székely Gábort. De maradjunk a képzettségnél, Dörner György mégiscsak a Színművészeti Főiskolán végzett, míg Márta István zenetanár.

- Itt most nem arról van szó, hogy kinek milyen diplomája van.

– Ez csak azért fontos, mert az Európai Színházi Tömörülés elnevezésű szervezet pont ezzel jött elő, így találta el szarva közt a tőgyét. De hadd mondjam el, hogy miért tetszett meg nekem Dörner pályázata.

- Kíváncsian hallgatom.

– Számomra két eleme bizonyult döntőnek. Dörner azt írta le, hogy európai és amerikai művek mellett – ismétlem: mellett – a magyar nemzeti dráma darabjait akarja bemutatni klasszikus rendezésben. Évek óta beszélünk arról, hogy kellene egy színház a magyar drámának. A másik, ami megfogott: a névsor, hogy kiket óhajt játszani. Vörösmartyt, Csokonait, Németh Lászlót, Gyurkovics Tibort, Hernádi Gyulát. Mondja, melyikük műve varázsolható fasisztának? Mert ilyesmivel rémisztgetnek minket.

- Nem ezekről a szerzőkről van szó, hanem a pályázatról és Dörner mentoráról, Csurka Istvánról. Ön érti-e, mit jelent az: a Hátország Színház „a szociálliberális iga alatt nyögő magyarságot jelképezi. Egy, az egész nemzet számára életbevágóan fontos visszafoglalási igényt jelent be”. Kiknek az igájáról van szó? Kitől és mit kell visszafoglalni?

– Ezek súlyos mondatok, és én nem így fogalmaztam volna. Azt mondtam volna, hogy számomra nem az a sokszínűség, ha csak ugyanannak a színnek a különböző árnyalatai fordulnak elő a palettán. A halvány rózsaszíntől az égő vörösig.

- Azt mondja tehát, hogy virágozzék minden virág?

– Ki lehet figurázni ezt a gondolatot, de furcsállom ezt a nagy ellenállást, amikor én a tizenöt budapesti önkormányzati színház vezetői közül szinte mindenkit a helyén hagytam, vagyis – egy kivétellel – újra megbíztam őket. Volt egy, akit nem, de Koltay Gábor jobboldalinak kinevezett direktor volt, nekem ráadásul régi egyetemi évfolyamtársam. Őt nem művészeti okokból, hanem a pénzügyi fegyelem megsértése miatt váltottam le. Ezek után skandalumnak kiáltanak ki egy igazgatóváltást, ahol lejárt a régi vezető mandátuma. Olyan direktorról van szó, akivel nekem emberileg soha semmilyen bajom nem volt, de a Demszky–Horváth Csaba-féle vezetés 2007-ben már mindent megtett, hogy leváltsa.

- Csak nem azt vette a fejébe, hogy tovább viszi mindazt, ami Demszkynél félbemaradt?

– A liberális véleményformálóknak el kellene dönteniük, hogy szeretik-e Demszkyt, vagy sem. Most azért berzenkednek, mert ebben az egy esetben váltás történt, és nem abban a szellemben, amely uralja Budapestet. Ezért csapnak zajt.

- Nem ezért. Azért, mert vannak olyan színek, barnák és zöldek, amelyek közpénzen működtetett intézmények zászlaján nem fordulhatnak elő. Ahogyan száz virág között is akad olyan mérgező fajta, amit kertész sohasem ültethet a többi közé.

– Szerintem nem helyes az sem, ha a közpénzeket mindig egy irányba osztják, de sokan sok mindent előre feltételeznek Dörner Györgyről. Majd eldönti a jövő, hogy joggal-e, vagy ok nélkül. Még egyetlen előadása sem volt ebben a színházban, tehát ami most folyik, az nem több előítéletek pufogtatásánál. Én tehetségesnek tartom a budapesti színházvezetők döntő többségét, ezért nem voltam hajlandó leváltani őket. Pedig, higgye el – ahogy mondani szokták –, lett volna igény rá. Ha egynek a szerződését nem újítom meg, akkor kikérhetem magamnak és visszautasíthatom azokat a Btk. határát súroló nyilatkozatokat, amelyek szerint én Dörner György kinevezésével – az egyik legkisebb színház élére – legitimálnám az antiszemitizmust. Nem tartja-e méltányosnak, hogy kivárjuk, Dörnerék mit hoznak létre.

- Nem! Ha ön valakit kútmérgezésen ér, nem fogadja el azt az érvelést: én, kérem, csak beleöntöttem egy kis arzént, így több mindenféle dolog lesz benne. Várjunk békében, igyák csak az emberek kedvükre, nézzük meg, mi történik.

– Még egy cseppet sem öntöttek bele. Csak az első előadás után lehet először azt mondani: megízleltük a kút a vizét. Hátha kristálytiszta lesz.

- Hogyan lehetne kristálytiszta? Önnek tetszik, ha valaki idegenszívűnek nyilvánít magyar embereket?! Ha egy könyvkiállításon szereplő magyar írók között megjelölik azokat, akiket zsidó származásúnak vélnek?! Ha Dávid-csillagot applikálnak közszereplők képére?

– Ilyesmi nem volt a pályázatban.

- De az benne volt, hogy Dörner atyai barátja, mentora Csurka István, aki mindezt megtette. Róla pedig Washingtontól Brüsszelig és Tokióig mindenki tudja, aki Magyarországgal foglalkozik, hogy a magyar antiszemitizmus atyja.

– Szerkesztő úr! Ne erőltessük már ezt a dolgot, olyan mesterkélt! Csurka István olyan politikus volt, amilyen volt, de már eltűnt a palettáról. Drámaírónak viszont, úgy gondolom, nem volt utolsó. Ha pedig antiszemita tett Csurka István drámaíró foglalkoztatása egy apró színházban, akkor Karinthy Márton is antiszemita döntést hozott, hiszen ebben az évadban az ő színházában is lesz Csurka-bemutató.

- Lelke rajta. De Karinthy nem tekinti tanítómesterének Csurkát.

– És én igen?

- Dörner igen.

– Drámaíróként, és nem politikusként.

- Nem így van. A pályázat tele van olyan gondolatficamokkal, amelyek Csurka politikai credóját tükrözik. Dörner azt ígéri, hogy megindítja a visszafoglalást – várjon, olvasom szó szerint – „a liberális, pesti vicchullám, pénzcsinálás és újabban a szórakoztató liberális állam sokszor a bordélyházak szintjére süllyedt csomópontjai ellen”. Hogy mi van?! Orbán Viktor kormányzása idején szórakoztató állam áll fenn, amely bordélyházi csomópontokat működtet?

– Nézze, szerkesztő úr! Ebből a beszélgetésből ön valamit ki akar hozni, ami nincs. De ha már a bordélyházi elemekről esett szó: én is színházba járó ember vagyok, bármennyire is próbálják az ellenkező látszatot kelteni azok a liberális fiatalurak, akik eltartott kisujjal isszák a feketekávét rózsadombi villákban. Tudom tehát, hogy micsoda kifejezéseket és mondatokat használnak bizonyos színházakban. Ha én politikusként ilyesmit megengednék magamnak a tévében, mint amit a színpadról hallunk, akkor nem állnék meg a liberálisok előtt.

- Hát persze. A politikus nem művész, és viszont. A csörgősipkás bolond mást engedhet meg magának, mint az udvari főemberek. Ez így van rendjén. A szókimondás, az igazság kimondása az udvarban mindig is a bolond monopóliuma volt, gyakran rajta is vesztett.

– És Dörner nem lehet udvari bolond? Vagy kettős mérce van? Csak az én udvari bolondom jó bolond, a tiéd meg újfasiszta? Ez a probléma ebben a városban. Na, kíváncsi vagyok, hogy megírja-e ezt a párbeszédet. Nagyon kíváncsi!

- Hát persze. Az udvari bolond egyébként csak akkor teljesíti be a hivatását, ha igazat beszél. Ha csak tetszeni vágyás van benne, ha a vásárok népének akar imponálni, akkor máshová való.

– Az, hogy a vásárok népének akar tetszeni, az ön gondolata. Dörner jobban tudja, hogy mire gondol, mint ön.

- A kérdés most nem az, hogy én tudom-e, vagy ő tudja-e. A kérdés az, hogy ön – aki kinevezte! – tudja-e.

– Ebben a beszélgetésben mindenki a saját igazságát ismételgeti újra és újra. Hogy kinek van igaza, csak akkor dönthetjük el, ha megnézzük, mondjuk egy év múlva, hogy mi történt ebben a színházban. Ha az önök félelmei bizonyosodnak be, akkor én le fogom vonni a konzekvenciát. Én adtam a kinevezést, én vonhatom vissza. De kíváncsi vagyok, hogy önök mit mondanak majd, ha nem igazolódnak a félelmeik.

- Szóval igyunk egy évig a mérgezett kútból. Azért még szóba hoznék valamit: Dörnernek fogalma sem volt arról, hogyan hívják a sepsiszentgyörgyi színház vezetőjét. Nem tudta, hogy az általa partnerként megjelölt kanadai színház húsz éve megszűnt. Közben pedig a pályázatát elbíráló bizottságnak azt hazudta, hogy beszélt mindazokkal, akiket együttműködő partnerként beírt a pályázatba. Jiří Menzel, Bocsári László és a többiek nem győztek tiltakozni. Biztos, hogy érvényesnek kell tekinteni ezt a megbízást?

– Ascher Tamás egy későbbi interjúban beszélt arról, hogy szerinte mit állított Dörner. Én viszont a pályázatában azt olvastam, hogy ő ezekkel kíván együtt dolgozni, és nem pedig azt, hogy ezekkel állapodott meg. Én – már bocsánat – a pályázat alapján döntöttem, mert akkor még nem tudtam, hogy a jövőben mit fog mondani Ascher Tamás.

- Esterházy Péter azt kérdezte rémülten az Élet és Irodalom hasábjain: mért? Így kérdezte: mért? Mi volt az értelme ennek a kinevezésnek, kinek állt érdekében, milyen erkölcsiség van mögötte?

– Esterházy Pétert tízéves kora óta ismerem a csillaghegyi futballpályáról, soha nem jutott volna eszembe, hogy kétségbe vonjam a tehetségét. Ő is megítélhető mint író és mint hivatásos rémüldöző. Ez a válaszom.

- Ez?

– Ez.

- Akkor rémület nélkül. Kinek áll érdekében? Van olyan verzió, hogy ön a Fidesznek akart betartani. Van olyan, hogy a döntés mögött háttéralku van. Mondják azt is, hogy vesztésre áll a fővárosi kerületekkel vívott csatában, és ezért most a szélsőjobbon keres szövetségeseket. Valamit mondani kellene.

– Rossz hírem van. Pont az a rémüldözők baja, hogy ez az egész ügy csak pár ezer embert érdekel. Sőt, szerintem valójában összesen ezer embert sem érdekel a városban, hogy a parányi Új Színháznak ki az igazgatója.

- Meggyőződésem, ön téved. De bármennyien vannak, megérdemlik a választ, akiket érdekel. Miért? Miért kaphat állami fizetést a legismertebb magyar antiszemita? Ez hír az egész világon. Olyan hír, amely nem használ az országnak.

– Az nem használ, hogy a jajongók külföldre szaladgálnak panaszkodni a hazájukra. Ne kezdjük újra. Ön régen ismer engem. Nem gondolhatja, hogy egy antiszemita gyakorlatot folytató színházi vezetést a helyén fogok hagyni.

- Azt sem gondoltam, hogy kinevezi ezeket az embereket. Miért tette meg?

– Az ég szerelmére, hát elmondtam! Akartam egy olyan színházat, ahol klasszikus magyar darabokat klasszikus rendezésben játszanak. Ennyi. Nézzük meg, mi lesz egy év múlva.

- Nem kellene azonnal visszavonnia ezt a döntést?

– Erről ne is álmodjon senki. Különösen, hogy ilyen mérhetetlenül erőszakos pressziónak, már-már zsarolásnak vagyok kitéve. Nem vagyok olyan ember, aki attól, hogy egy csoport egyre hangosabban kiabál, a gatyájába csinál, és visszavonja a döntését.

- Ön tudja, hogy több szavazatot kapott ebben a városban, mint a Fidesz-frakció.

– Annál is több szavazatot, mint a tizenkilenc fideszes polgármester együttvéve.

- Ennek pedig nem lehetett más oka, mint hogy sok, a centrumhoz húzó baloldali és liberális szavazó is önre adta a voksát Horváth Csaba helyett. Nem gondolja-e, hogy az Új Színházról szóló döntése miatt a centrumban megszerzett tekintélye végleg elúszhat?

– Nézze, ha egy ilyen kis színház igazgatói pályázatának elbírálása – ráadásul az eredmény ismeretének hiányában – elegendő ahhoz, hogy a tevékenységem, az intézkedéseim, a hozzáállásom egészét annullálja, akkor nekem ehhez nincs megjegyzésem.
- Sajnos több már nekem sem maradt.