Menekülés előre?

Aki ma végigsétál egy napsütötte délelőtt a pesti Kiskörút V. kerületi oldalán, szomorú tapasztalatokat gyűjthet. A boltok működnek, kínálatuk szinte lecsorog a polcokról, csak éppen a fizetőképes kereslet hiányzik, magyarán nincsenek vevők. És ezt a jelenséget nem lehet az internetes letöltések számlájára írni, mint a mozik kiüresedését. A könyvgyűjtő az maradt, aki volt, nem a hálón olvas, csak éppen cincog a krajcár a zsebében. Ácsorog a polcok előtt, s nem vesz semmit. Játszik magában: azt játssza, hogy megpróbálja kitalálni a kézbe vett becses darab mai árát. Általában tizenöt-húszszorosa a két évtizeddel ezelőttinek.

Külön műfaj

Az antikváriusokból dől a panasz. Nem az uborkaszezont kárhoztatják; az elmúlik. De már előtte sem volt forgalom. Nem tudják megvenni a kurrens köteteket, mert nincs bevételük. Nyári szabadságra sem igen lehet menni, mert ha lehúzzák a rolót két hétre, a szomszéd bolt forgalma nő. Már „utcán át” is lehet böngészni. Egy hosszú évek óta felállványozott lakóház tövében, a megszűnt cipőbolt kirakatában középkorú férfi üldögél. Szerény kínálata a boltokban meg nem vett kötetekből áll. Errefelé sétálnak a szebb napokat látott könyvkéregetők, akik régebben az üzletekben meg nem vett köteteket kérték el a lusta eladóktól, s vitték friss zsákmányukat egy másik antikváriumba, ahol még elfogadták tőlük. A régi Váci utcai bolt híres volt erről. Még élt Simó Judit, akiről Kenedi János sokat tudna mesélni – szép cikket írt róla irodalmi hetilapunkba.

A nepperek – vagy inkább cápák – a boltok körül „úszkálnak”. Jelentőségteljes és fensőbbséges tekintettel járkálnak egyik üzletről a másikra. Boltvezetőnél alább nem állnak szóba senkivel. A zsebedbe látnak, az antikváriusnál is jobban tudják, mennyi pénz van nálad, azt is, hogy mit gyűjtenél, ha lenne – mármint forintocskád. Õk szállják meg az árveréseket is. Figyelnek, ki mit vett, miről maradt le, hogy aztán egy hét múlva megkínálják vele az áhított ritkaságról lemaradt gyűjtőt.

A könyvárverés külön műfaj. Magyarországon csak 1968 után tartott ismét aukciót a monopolhelyzetben lévő ÁKV. Aztán a legnagyobb terjesztő vállalat oldalvizén a rendszerváltás előtt megjelentek a társcégek, még mindig állami lobogó alatt. A helyzet 1990 után szabadult el. Addig jószerivel egy magáncég létezett, a Corvin téren megbúvó Forgács úr. Azután bárki nyithatott üzletet, s tarthatott árverést, ha volt tőkéje, s ha akadt kétszáz-háromszáz értékes könyve.

Talán az ezredforduló volt a csúcs e téren. A nyarat és az állami s egyházi ünnepek idejét leszámítva minden hétvégén volt könyvárverés valahol Budapesten, később vidéken is. Olykor egyidejűleg több helyen azonos időpontban. Aki nem tudott vásárolni, a katalógusok gyűjtésével vigasztalhatta magát. Az árverések szorgos látogatóinak bevett szokásuk, hogy a katalógusukba beírják a kötetek leütési árait. Felületes szemlélő bolondos passziónak vélheti ezt, de egy-egy felbukkanó régi példány jelképes beárazásakor hasznos segítség. Feltéve, ha otthonukban van hová eltenni a rojtosra lapozott füzeteket. Mert egy vérbeli gyűjtő lakásában még a mellékhelyiségekben is zsúfolt polcok roskadoznak.

Mondják az antikváriusok, hogy az utóbbi években – finoman szólva – átrétegződött az aukciók közönsége. Kihaltak a nagy öregek, akik még a Lantosnál kezdték a gyűjtést, s ezzel párhuzamosan megjelentek az újgazdagok. A festmény-, műtárgy-, ékszeraukciókról le- és kimaradó pénzesség rávetette magát a régi könyvekre. Fogadószobájának berendezésében üresen tátongott a könyvespolc, s amíg meg nem töltötte, lehetőleg egyforma kötésű darabokkal, el-eljárt tárcsát emelgetni a változó helyszíneken, szállodák különtermében, kereskedelmi központok csarnokaiban rendezett árverésekre. Vagy el se ment, nehogy felismerjék az ellenségei, csak a sameszát küldte maga helyett. Meg aztán divatba jött a telefonos licit. Nemcsak akként, hogy más városból, útiköltséget spórolva akart valaki régiséget begyűjteni Pesten, hanem otthonában csücsülve kényelmesen igyekezett megszerezni a kívánt darabot.

Az utóbbi idők aukciós botrányait egy értelmetlen és érthetetlen licitáló okozta. Feltűnt az árveréseken, licitált, vásárolt, de nem fizetett, így az antikváriuscég sem tudta kifizetni a beadónak az eladott kötetei árát. A boltosok már személyleírást adtak róla egymásnak, akkor meg valamelyik hozzátartozóját küldte maga helyett, és úgy folytatta gonoszkodó csínytevését. Cui prodest? Kinek érdekében cselekedett az illető? A könyvek nem kerülhettek a tulajdonába, a boltos és a beadó szívta a fogát, és romlott az illető cég híre-neve.

Másfajta raj

Nem csoda, hogy ebben a piaci helyzetben váratlan betegségek, balesetek tizedelik az antikváriusokat. Kidönti őket a sorból a stroke vagy más, manapság divatos „népbetegség”. Ígéretes karrierek törnek meg olykor, mert a középnemzedék, mármint a könyvesek tapasztalt régi generációja nehezen viseli el, hogy „új nép, másfajta raj” törekszik átvenni a piaci hatalmat. Miként a bolti és az aukciós vásárlók soraiból kidőltek az anyagilag nyugdíjassá süllyedt értők, akik becsülték a régiségeket, és nagy szeretettel vettek kézbe egy első kiadású Kosztolányit, Karinthyt, akként a cégvezetők és tulajdonosok sorában is más a trend, a régimódi könyvesek helyébe a kereskedők léptek, akik ebben a szakmában óhajtották visszapörgetni olykor nem is kis befektetésüket.

Hogy ezzel mi a baj? Elismerem: tisztán profi, gazdasági nézőpontból az égvilágon semmi. Csakhogy ez a világ, ez a létforma, ez a kulturálistárgy-értékesítés – nevezzük akárhogy – eddig nem erről szólt. Ám miért éppen az antikváriumok maradnának mentesek a pénzvilág ragadozó támadásaitól?