Menedék

Újra és újra kiírják a vászonra, hogy „megtörtént események alapján”. Mintha ez a mondat állna jót a film értékeiért: ja, hát ha így történt, akkor, ugye, igaz. Ami valóban nagyon fontos szempont a törvényszéken, ahol minden tanúvallomás igazságtartalmát, hitelességét meg kell mérni, a mozi azonban más. Ahogyan a könyv is. Ki hinné el, hogy ez a ­Dante Alighieri valóban leszállt az alvilágba, ott trafikált a régen elhunyt Vergiliusszal, aztán bekukkantott a Purgatóriumba meg a Mennybe? Legfeljebb azok ülnének fel a ravasz talján szavainak, akik olvasták az Isteni színjátékot. (Erős kisebbség.)

Ha megtörtént, ha nem: a siker titka más. Mennyire vonz a történet, mennyire hatásos, mennyire tud bennünket érdekeltté tenni a maga világában, milyen érzelmekkel terít be, mit segít felfedezni, mennyire köt le, mennyire ragad el, és tök mindegy, hogy dokumentumokkal vagy fikciókkal hálóz-e be bennünket a mű, ha felejthetetlen.

Ha felejthető, az persze másik kategória.

Itt a varsói állatkert békés perceivel indulunk, de tudjuk, hogy rövidesen jön a háború. És tényleg. Bombák, döglött és elszabadult állatok, egy náci zoológus SS-tiszt (kiköpött!), aki balkézről szívesen megszelídítené az állatkert igazgatójának kényszerkokett feleségét, miközben azt is ambicionálja ugyanő, hogy a több száz éve kihalt vadtulkot életre generálja a birodalom számára. (Van itt feladat mindenkinek!) Aztán a gettó képei, a Csatorna-felkelés, némi szerelmi félreértés, sok megmentett zsidó ember, akiket a lelkiismeret bújtat az állatkert pincéiben, és végül, persze, a háború az ismert módon fejeződik be, és már csak az egymásra találás glóriája következik.

Háborúban minden más. Minden szörnyűség lehetséges. De az alapigazságok azért meg tudnak jelenni. Állatkert jó, háború nem jó. Négy láb jó, két láb nem jó. Hacsak nem a mienk.

(Rendezte: Niki Caro.)