Maszk nélkül

– Lett volna más útja, amely nem a színház felé viszi?

– Előadói dinasztiában nőttem fel. Nagyanyám, Lontay Margit a debreceni színház egykori vezető színésze volt. Édesanyám, Tornyai Magdi szintén színészként kezdte. Édesapám, Simon Albert karmester, zenetudós volt, hosszú évekig vezette a Zeneakadémia zenekarát.

– Ön pedig Székely Gábor színházrendező osztályába került. Mit érzett mestere legfontosabb tanításának?

– Azt, hogy a rendező az előadás egyszemélyi felelőse. Székely emberi és szakmai következetessége, pszichológiai kíváncsisága a mai napig nagy hatással van rám.

– A vígszínházi stílt – mely teátrumnál a pályája indult – egyes vélekedések szerint a lélektani alaposság mellett hagyományosan jellemzik bizonyos „polgári” formajegyek is.

– A főiskolán fiatalabb voltam osztálytársaim többségénél. Olykor lefagytam közöttük. Az egyszemélyi felelősség teóriájától is szorongtam, inkább közösségben szerettem létezni. Vizsgáim hol jobban, hol rosszabbul sikerültek. Érthető, hogy huszonhárom évesen imponált sérült önbizalmamnak, amikor egy sikeres vizsgám után Marton László akkori igazgató szerződést ajánlott a Vígszínházba azzal: szeretné, ha húsz év múlva én újíttatnám fel a Víg épületét. Megszerettem a társulatot, köztük Börcsök Enikőt, Rudolf Pétert, Alföldi Róbertet, Szarvas Józsefet. Ám négy előadás után kiderült: közösségi színházeszményem nem passzol a társulat hierarchikus működési rutinjához.

– Akkor a Bárkánál lett alapító tag, s rendezője az ígéretes programot hirdető Díszelőadás című darabnak.

– Indulásunkkor ott vonzó közösségi szellem jellemezte a csapatot. Egy ember volt kivétel: az igazgató. Kár lenne már ragozni.

– A Bárkától búcsúzva Mátyás Irén oldalán úgyszintén egyik kitalálója lett a Zsámbéki Színházi Bázisnak. Az eseménysorozat szellemisége kilógott abból a gondolati körből, amely a szűkebb zsámbéki közösséget jellemezte.

– A zsámbéki szélsőségesen jobboldali világmagyarázók mindent megtettek, hogy legalább képletesen kinyírjanak minket. De Irén sajnos egyik kormány alatt sem kapta meg azt a támogatást, amit megérdemelt volna, amikor kezdte Zsámbékra gyűjteni a magyar színjátszás színe-javát.

– Mi baj volt Irénnel?

– Épp az, hogy valamit akart. A nulláról az egyre lépést ez az ország nemigen támogatja. Aki már eljut az egyig, azt akár ünneplik is, de aki még csak oda tart, annak küzdelmét közönyösen nézik.

– A „Bázisnál” töltött évek alatt ön miből élt?

– Főként vendégrendezésekből. Van vagy tíz színház az országban, ahol dolgoztam már. De csak három-négy olyan, ahová szívesen visszamennék.

– Miért?

– Színházi embert a kreatív eredmény teszi igazán boldoggá. Én jó eredményt csak nyitott közösségben tudok elérni. Amikor valaki a tekintélyével akar hatni, az engem szélsőséges megnyilvánulásokra késztet.

– Hektikus helyzetekben nem kér tanácsot egykori mesterétől, Székely Gábortól?

– Felnézek rá, de nem hívom fel a mindennapi gondjaimmal. Az elmúlt évtizedekben új mestereim lettek.

– Kik?

– Peter Brook és a szellemi kör, amelyhez ő is tartozik, komoly hatással volt rám az elmúlt években. Brook látta a színművészetin a Szentivánéji álom rendezésemet. Megismerkedtünk, és ez a kapcsolat azóta is élő. Az általa számomra megnyitott világ, a kereső attitűd a legfontosabb a mindennapjaimban.

– A Brooktól kapott pozitív impulzusok, illetve a Zsámbéki Színházi Bázis körüli negatív történések hatására döntötte el, hogy megalapítja saját színházi projektjét, az Utcaszínházi Alkotóközösséget?

– Igen, de hozzásegített a döntéshez az is: az egyik utolsó kőszínházi rendezésem egy jobboldali és minden őszinteséget kerülő vidéki színházi közegben erősen kikezdte az egészségemet.

– Az Utcaszínházi Alkotóközösség kezdetben a VIII. kerületi Kálvária téren adta elő a commedia dell’arte elemeire építő, maszkos színészek által játszott produkcióit. Mára azonban „terepmunkát” is végeznek kis közösségekben a szociografikus alapossággal készülő, aktuális kérdéseket feldolgozó előadásaik mellett. Gyakorlatban miként jött létre a társulat?

– Halász Péter a Kálvária téri „gettóban” működő Városi Színházában tapasztalta meg egykor: a gettó lakosai nem mennek be a színházba. Kérdeztem: miért nem megy ki a színház az utcára? Miért nem próbálja megtudni az ottani potenciális közönségétől, milyen színházat szeretnének látni? Azoktól, akiket nem fertőztek meg a rutinos színházjárók prekoncepciói. Ez a felvetés adta a kezdő lökést. Majd meghívtam maszkkal dolgozó olasz barátaimat, akik az induló UtcaSzak magyar színészeivel dolgoztak együtt. A közönség érdeklődését sikerült felkelteni, de az első nekirugaszkodás hamar befulladt.

– A politika ármánya?

– Nem. A magyar színészek az utcai körülmények között is ragaszkodtak olyan színházi védvonalakhoz, amelyek kőszínházi hátteret idéztek. Például a színpadhoz. Nehéz volt plázákban játszani, vagy lemenni Cserehátra és megküzdeni a dohos falakkal, az emberek tapintható közelségbe kerülő nyomorával. Ragaszkodtak a lehetőségekhez, amelyek segítettek nekik távolságot tartani a közönségtől. A maszk sem volt elég ehhez. Másrészt: abban sem tudtak igazán hinni, hogy a színházban helye van a demokratikus működési formáknak. Ez vetette szét az első társulatot. De azóta többször is újraalakultunk már.

– Mostani felállásukat az olasz teátrumi nyelvben „civil színháznak” hívják.

– Nevezhetjük részvételi színháznak is. Cigánytelepeken, lakóhelyi heti drámacsoportokban, saját táborainkban a színházcsinálás mentén próbáljuk átadni azt, miért fontos figyelnünk egymásra, melyek egy erőszakmentes közösség működésének feltételei. Miként lehet a közösségi együttélésünket a másik iránti tiszteletre és kíváncsiságra építeni? A Csereháton hat éve kezdtük a munkát. Az első résztvevők most érnek húszas éveikbe. Ők hátrányos helyzetből indult roma fiatalok, akik többnyire mind helyet találtak maguknak a társadalomban, s többen már mint csoportvezetők dolgoznak velünk.

– Mindeközben a Színház- és Filmművészeti Egyetem doktori hallgatójaként elkészítette disszertációját. Értekezéséből sarkítva az következik: a pszichológia legkorszerűbb műszereivel bizonyítható, hogy egyes pszichofiziológiai folyamatok kölcsönhatást keltenek színészek és nézők, színészek és színészek között. A nagy és „titokzatos” tehetségű színészek pedig – ha öntudatlanul is – az átlagnál jobban kontrollálják a bennük zajló pszichofiziológiai folyamatokat. Ha úgy tetszik: kutatása során egyenletbe foglalta azt, amit évezredekig éteri viszonylatoknak hittünk. Mi ösztönözte erre?

– Édesapám szenvedélyesen hitt egyfajta magas előadói minőség különleges hatásában. Szerinte a valóban élő zenei előadás a tudomány módszereivel is megkülönböztethető volna az élettelen profizmustól. Az is fontos: édesanyám – pályát és országot váltva – húsz éve pszichológus lett Kanadában, és megosztotta velem a tudomány legfrissebb eredményeit. Megértettem: ma már műszerek segítségével mérhetők azok a megérzések, amelyekről apám olyan szent indulattal beszélt. A kutatásomban témavezetőm Dr. Bárdos György volt, az MTA doktora, az ELTE PPK Egészségfejlesztési és Sporttudományi Intézetének tanára. Egyébként az ön által említett „felfedezések” mellett sok egyéb összefüggésre is rájöttünk. Olyanokra, amelyek segíthetnek akár abban, hogy egy rendszerint szorongó színész megújulhasson. Vagy annak megoldásában, miként lehet a nézőt még jobban bevonni egy történet színpadi elmesélésébe.

– Az utcaszínházi munkájának elismeréseként néhány éve elnyerte az Amerikai Egyesült Államok Active Citizenship-díját. Az ön tudományos eredményei pedig a közeljövőben lesznek szélesebb körben megismerhetők. Utóbbinak mi lehet a legfontosabb eredménye a társadalom egésze számára?

– Jelen helyzetben inkább azért szurkolok, hogy ne tegyék kötelezővé a hasonló vizsgálatokat a színháziak képességeit méricskélve. Hiszen az ilyen módszerek sanda alkalmazásával akár egy orwelli rendszer is kiépíthető.

– Viccel?

– Igen, de látom, mi történik körülöttünk. Ráadásul a modern pszichológia már azt is cáfolhatatlanul bizonyította: a magyar társadalmat is átható félelem fiziológiás szempontból sem kedvez az agy fejlődésének. Tapasztalatból mondhatom: minden további problémának elejét vehetné, ha a legjobb célokért dolgozó civilszervezetek képesek lennének egymással összefogni. A működésüket sajátos gyanakvással figyelő, amúgy rendszerkritikus értelmiség támogatásával egy teljesen új, a társadalomért felelős erő alakulhatna ki, amely átvehetné a jelenlegi nagypolitika helyét, egy teljesen más működésen alapuló, a társadalommal mélyebb kapcsolatban álló részvételi demokrácia kereteit kialakítva.