Másik nő
Ki sem élvezhette főhősnőnk, hogy királynői kegyből lady lett, még aznap rászakadt a tudás: kitüntetett férje a legjobb barátnőjével csalta fél évtizeden át. Összeomláskor – így mondják – teljes életmódváltás kell. Sandra ezt teszi. A palotácskából dúltan bohém húga lakótelepi komfortjába, egy másik világba menekül.
Semmi sem emlékezteti a régi életére, legfeljebb saját maga. A görcsei. A tartózkodása. A sznobizmusa. Az itteni „társaság” elutasítása.
Nyilvánvaló: az égszakadás-földindulás reparációja, a gyógyítás nem halogatható. Az amatőr tánctársaság csakhamar behappolja a rangját és illúzióit vesztett, de a lábait megtaláló nőt, aki kezd megbarátkozni a helyi szokásokkal, illemmel, húga vitális örömeivel. A csoport sokfélesége könnyebbé teszi az adaptációt. A szereplők magándrámái egyelőre nem kerülnek elő: pusztán a mozgásokkal előhívott önismeret, a dinamikus együttműködésből eredő gyógyítás a fontos.
Nem Sandra az egyetlen megsebzett e koreográfiában. Húga többnyire magányos, noha több halálos kapcsolat terheit hordozza, és súlyos betegség gyötri. Életkedve éppen ebben a kontrasztban értékelődik fel. A férfi, akivel a menekült Sandra leginkább összecsiszolódik, maga is súlyos kötelezettségek terhével küzd, szinte reménytelenül.
A boldogságkeresést áthatja a kesernyés angol humor. Ugyanakkor a fair play jegyében – míg a nevetés és a meghatódás között himbálódzunk – a mesemondás, az ábrázolás mindig megadja a vesztesek méltóságát, az újrakezdés lehetőségét is. A közmondásos brit jó tulajdonságok közül ki vannak állítva a vásznon a tolerancia példái, és szemrevételezhető a tiszteletre méltó, pragmatikus józan észé is.
Az úri közönség táncol – mint hajdan Rejtő Jenő írta. A néző szórakozik, nevet, egy kicsit meghatódik. És nem bánja, sőt.
(Táncterápia. Főszerepben Imelda Staunton, rendezte: Richard Loncraine.)
