Markukba röhögők

Nem emlékszem már, melyik lapnak nyilatkozta Lengyel László még az évtized elején, hogy a Fidesz-kormány nagy lehetőséget szalasztott el. Bevallom, akkor még nem gondoltam jobban bele abba a bizonyos „elszalasztott” lehetőségbe, ugyanis demokráciafelfogásomat olyan nagymértékben sértette a Fidesz hatalomgyakorlási módszere, hogy nem foglalkoztatott a gazdaság kérdése, mert nem volt olyan kirívó gazdasági fejlődésünk üteme. Nem figyeltem fel, hogy a térségünkben lévő gazdasági verseny – amelynek az EU-tagsággal fel nem fogható és lemodellezhetetlen távlatai nyíltak meg – számunkra ilyen kedvezőtlenül alakul majd.

Mi is volt az az elszalasztott lehetőség, amire Lengyel László gondolhatott? Egy egészségügyi hasonlattal élve azt mondhatnám, a későbbi gazdasági „betegség” jelei már akkor megmutatkoztak hazánkban. Az akkori társadalmi légkör lehetővé tette volna, hogy nekilássanak a mára kritikus állapotban lévő állami ellátórendszerek fokozatos átalakításának, az olcsóbb állammal együtt járó ésszerű leépítéseknek, és az országot kezdjék felkészíteni az EU-tagságra. Ez utóbbin legfőként az akkori időben majd beérkező EU-s támogatások zökkenőmentes elosztására képes hivatalok kiépítését értem.

A gazdasági élet szereplőivel (elsősorban a kisvállalkozókkal) pedig megértetni az utófinanszírozás lényegét. Ehhez kellett volna a bankokkal együttműködve állami támogatást is igénybe vevő feltételrendszert kialakítani, amely áthidalja az ideiglenes tőkehiányt a reális ötletekkel jelentkező pályázók részére.

Ehelyett Orbán Viktor a mezőgazdaságban a lovak közé dobta a gyeplőt Torgyán József ellenőrizetlen miniszterségével, az EU-s felkészülést szolgálandó pályázati rendszer kiépítése helyett a pofára menő vissza nem térítendő állami támogatások forszírozásával, amelyből példa nélküli módon a miniszterelnök családja és baráti köre is szakított.

Sorolhatnánk tovább a dolgokat a pályázat nélküli autópálya-építéssel, ahol pedig kiírtak pályázatot, ott többnyire az elbírálásban is erőteljesen észlelhető volt a szentekre is jellemző gesztus (Alcsút környékének kiemelt fejlesztése, apuka kőbányáinak látványos felfutása stb). Nem érdemes folytatni, pedig lehetne.
Az idő, úgy tűnik, a rossz emlékeket törli. Felejtünk. A népszerűségi adatok mutatják.

Furcsa, paradox, hogy éppen az 50 százalékos közalkalmazotti béremelés és a 13. havi nyugdíj (ami a társadalmi igazságosságot szolgálta) borította fel makrogazdasági egyensúlyunkat. Így aztán valóban hatékony átalakításokra nem volt lehetőség megszorítások nélkül.

Ezt a felelősséget vállalta fel 2006-ban a koalíció. Az ellenzék ahelyett, hogy javaslataival javított volna a dolgokon, mindent elutasított, a miniszterelnököt nem tekinti tárgyalópartnernek, és erejét nem az ország jólétének javítására, a közélet normalizálására fordítja, hanem mintegy lovat ad a szélsőséges erők alá.
Sajtója, politikusainak megszólalásai olykor minősíthetetlenek. Navracsics Tibor és Dávid Ibolya bizalmi szavazást követel a miniszterelnöktől. Ha a Fidesz tovább folytatja azt a politikát, amelyben 2002 óta következetes, akkor ismét egy újabb lehetőség illan tova. Kárát a populista demagógiával nagyrészt félrevezetett állampolgárok fogják megfizetni, nem pedig a hatalomra került, markukba röhögő, győzelemittas politikusok.

Tősér István
Miskolc