Markó és körei

Idősebb Markó Károlyról ilyen átfogó, mindenre kiterjedő kiállítást még nem láthatott a hazai tárlatlátogató közönség. (Még azok sem, akik elmúltak százötven évesek.) Igaz, nem volt nagy verseny (a megelőző Markó-kiállítást is hosszú évtizedekkel ezelőtt rendezték), de ez inkább növeli a jelenlegi értékét. A tárlat megejtően gazdag (nem egy olyan képet is láthatunk, amelyet sosem mutattak be nálunk – elég a mexikói anyagra utalni itt –, de a magángyűjtemények is kivették a részüket a dologból), világosak a tematikus határok (külön teremben kaptak helyet a topográfiai alkotások, aztán a mitológiaiak, aztán a bibliaiak, a késeiek és a követők – akiknek egy része, ugye, leszármazott is egyben –, világosak és gazdagok a magyarázó szövegek, egyszóval minden a helyén van, minden olyan, amilyennek egy ilyen kaliberű tárlatnál lennie kell: illesse dicséret az alkotókat, a Magyar Nemzeti Galéria minden érintett munkatársát, és reménykedjünk, hogy aki az éppen itt időző Munkácsy-trilógiát megnézi, nem mulasztja el a Markó-tárlatot sem.

Hanem az életmű – éppen a páratlan gazdagság miatt – már vegyes érzelmet kelt: ebben a mennyiségben mintha sok volna. A bányászati melléktermékként születő felvidéki képek elevensége, izgalma és informális gazdagsága után a mitológiai-bibliai vonalon ugyanazok a toposzok ismétlődnek: mintha a mester belemerevedett volna saját sikereibe. Vagy az általa mozdíthatatlannak tartott klasszicizmusba. Akárhogy is, éppen jókor érkeznek a gyermekek és tanítványok, akik izgalmas, új színekkel gazdagítják a képet.