Makiért a harang szól
A múlt héten, éppen száznegyvenöt esztendővel azután, hogy megnyílt a pesti állatkert, megnyitották újra – megkondult az eredeti harang, volt térzene és kordon, volt kard ki kard, és olyan nobilitások tisztelték meg jelenlétükkel az eseményt (többek között), mint Erzsébet királyné, Deák Ferenc, Xantus János, valamint Tarlós István, Szőcs Géza és Habsburg György.
Utóbbiak beszédeket is mondottak e jeles nap alkalmából, Tarlós úréból (aki orbánkék nyakkendőjével szinte kiragyogott a karból) megtudhattuk, hogy a főváros határozottan az állatok pártján áll, Szőcs úréból (a tőle megszokott művelődéstörténeti stúdiumokon kívül), hogy a kultúra elválaszthatatlan a pesti Zootól (gondoljunk csak Bagamérire, aki, mint tudjuk, a fagylaltját maga méri), Habsburg úrtól pedig azt, hogy ő családilag elkötelezett az ügy iránt, hiszen felmenői hozták létre a világ első – máig is működő – nyilvános állatkertjét Schönbrunnban, valamint, hogy őfelségeik annak idején (még a kiegyezés előtt, ezernyolcszázhatvanhatban!) saját kezűleg ajándékoztak harminc-egynéhány állatfajt a pesti kistestvérnek: a Sisi által adományozott zsiráf az egész (még nem egyesített) fővárost lázba hozta dacumál.
Professzor Persányi pedig, a jelenlegi főigazgató arról beszélt az ünnep kapcsán, hogy az állatkert egy különleges sziget a magyar valóság tengerében: egy sziget, amelyet mindenki féltve szeret, ahol kétmillióan fordulnak meg évente, amely a legtöbb adományt kapja az adófelajánlásokból. Megtudhattuk továbbá, hogy jövőre a nagyszikla belsejében igazi csodát láthatunk majd, és nemsokára visszakapja az állatpark a vidámkert által elbitorolt eredeti területeit is (vagy fordítva), és onnan nem lesz megállás.
Aztán kezdetét vette a mulatság, az ereszdelahajamat. Egymást érték a szervezett és szervezetlen programok – magunk a Ráday úr tanulságos és szellemes, a kritikai hangot sem nélkülöző tanóráján vettünk részt, amelyen a kert építészeti szépségei tárultak bámuló szemünk elé (unokáink se fogják látni, kivéve a Ráday úrét, aki zsenge kora ellenére mindvégig részt vett az eseményen) – volt ott minden, idegen- és ismerősvezetés, tortaszelés, madárlátás és celebelés. Ami engem illet, szívesen vettem volna, ha az állatok képviseletében is szót kap valaki, elmondja, hogyan látták ők, ott, túl a rácson, ezt a csaknem másfél száz évet. (Tanulságos lenne, annyi szent.) A magam részéről mindenesetre felmentem az elefántház minaretszerű tornyába, megnézni a pöttyös virnyoncot. Megvan, üdvözöl mindenkit, annyit üzen az utódoknak, hogy semmiképpen ne vegyenek föl svájcifrank-alapú ketreckölcsönt.
Mert megszívják.
