Magyarország az Eldorádó – Funtek Frigyes emigrációról és hazatérésről
Láttam néhány itteni riportot önnel, s feltűnt, hogy mindig milyen jókedvű. Ez a Cannes-ból hozott mosolykultusz, vagy ennyire örül, hogy itthon van?
Az utóbbi. Kicsit úgy érzem magam, mint Coelho Az alkimista című könyvének főhőse, aki bejárja az egész világot, s végül a kincset, amit keresett, megtalálja a saját hazájában, ahonnan elindult. Az igazi kincs számomra itthon van, a magyar színházban, ahol a pályámat kezdtem, ahol felnőttem.
Vagyis önnek Magyarország az Eldorádó, az „aranyló hely”?
Így is mondhatjuk. Másfelől a mosoly annak is szól, hogy megtanultam: az élet nehézségeit csakis derűvel lehet elviselni. Így tudjuk kibírni azt a tragikus helyzetet is, amibe Monet-val belezuhantunk.
Monet?
A francia feleségem. Az édesapja festőművész volt, és annyira szerette Claude Monet-t, hogy a világhírű festőről nevezte el a lányát. Ő az egyetlen a világon, akinek Monet a keresztneve. A feleségem balett-táncosnő volt, néhány éve súlyosan megbetegedett, kerekesszékbe került, és az orvosok megmondták: az állapota folyamatosan romlani fog. Ő az egyik legcsodálatosabb asszony, akit ismerek, rengeteget köszönhetek neki. De ez annyira fájdalmas téma, beszéljünk inkább másról!
Például az Eldorádóról, amely Bereményi Gáza kultuszfilmje volt 1988-ban, most pedig Nemcsák Károly meghívására megrendezte a József Attila Színházban.
Nagyon örültem a felkérésnek, boldog vagyok, hogy harminckét év után újra Budapesten rendezhetek. Az Eldorádót imádtam, én ezt már kint láttam, Franciaországban, miután ’89-ben megnyerte az Európai Filmdíjat. Hihetetlenül erősen hatott rám a film, hiszen olyan dolgokról szól, amelyekről előtte nem lehetett ilyen nyíltan beszélni Magyarországon. Például arról, hogy mi történt nálunk a második világháború után, és hogy ötvenhat forradalom volt. Gyerekkoromban az édesanyám sokat mesélt nekem a forradalomról, az iskolában viszont ellenforradalomról tanultunk. Az Eldorádónak később Géza elkészítette a színpadi változatát is, amelyben talán még mélyebben ábrázolja a karaktereket, az emberi, társadalmi viszonyokat. A történet épp olyan drámai erővel hat rám, mint a rendszerváltás idején. Bereményi darabja Szophoklész drámáira emlékeztet: az ókori szerző is örökérvényű archetípusokról írt, ezért érvényesek ma is. Az Eldorádó archetípusaira is ráismerhetünk a saját családi történeteinkben. Rendezés közben bennem is sok minden felkavarodott a múltból.
Említette, az édesapja hasonlított az Eldorádó főhősére, Sanyi bácsira. Amennyiben?
Mi egy kis faluban, Szanyban éltünk, az apám nem volt kereskedő, hanem ács, de ugyanolyan makacs, önfejű, istentelen ember volt, mint Sanyi bácsi. Egyszer az apám elindult a barátaival vasárnapi misére, megállt a templom előtt, és azt mondta a többieknek: menjetek csak be, mindjárt megyek utánatok. Aztán átsétált a kocsmába fröccsözni. A nagymamám is kicsit olyan volt, mint a Géza által megírt nagymamafigura. Az én nagyanyám is látó asszony volt, sok mindent megérzett, megjósolt előre. Az orvoshoz a lábát sem volt hajlandó betenni, mégis kilencvenéves koráig élt, gyógyfüvekkel gyógyított minket.
Nagyon szegény volt a családjuk, gondolom, nem kapott aranyat a hátizsákjába.
Azt nem, de kaptam mást, ami az aranynál is többet ér: arra tanítottak, hogy minden körülmények között embernek kell maradni. A tisztesség és az emberség nem attól függ, hogy kinek mennyije van. Földes szobában laktunk, egy szobában szorongtunk négyen, a szüleim meg én a testvéremmel. Apám építette a házat, de ajtóra már nem maradt pénze. Télen költöztünk be, az ajtónyílást kukoricaszárral tömködte be, a réseken befújt a havas szél, és mi az ablakon át közlekedtünk. Elnézem olykor a mai gyerekeket, elvárják, hogy a legdivatosabb edzőcipőjük legyen. Mi mezítlábas kisgyerekek voltunk. Mégis a szegénység tanított meg arra, hogy igényes legyek, megbecsüljek mindent, amit a kezem munkájával teremtek meg, és hogy a fizikai munka sosem szégyen. Miután kimentem Franciaországba, egy ideig szobafestésből tartottam el a családomat, mert már gyerekem volt, enni kellett adni neki. Apámtól tanultam meg azt is, hogy az elegancia nem a gazdagságtól függ. Apámnak lehet, hogy csak egy jobb inge volt, de az mindig olyan fehér és tiszta, olyan tartással viselte, hogy nála elegánsabbat nemigen láttam.
Hogyan lesz a mezítlábas kisfiúból a nyolcvanas évek hazai sztárszínésze?
Kanyargós úton. Édesapám azt akarta, hogy én is építészetet tanuljak, mérnök legyek. Győrött építőipari szakközépiskolába jártam, utána felvettek a budapesti Ybl Miklós Építéstudományi Karra. Itt szereztem az első diplomámat. Egy épület kivitelezésénél is térben, időben kell gondolkodni, nincs olyan messze a rendezéstől. A színpadi szereplést mindig szerettem, gyerekkoromban néptáncoltam, énekeltem, s egyszer csak rájöttem, hogy valójában színész szeretnék lenni. Szégyellem, de mielőtt jelentkeztem volna a színművészetire, összesen egyszer voltam színházban: Győrött láttam egy operettet, s nem ezért mentem színésznek. Elkezdtem verseket mondani, s úgy éreztem, valami ilyesmivel akarok foglalkozni. Elsőre felvettek 1980-ban Kerényi Imre és Huszti Péter osztályába.
Nagy tehetségnek tartották, a főiskola után rögtön a Nemzeti Színházhoz szerződtették, s főszerepek sorát osztották önre. Sokan irigyelték a sikereit?
Lehet, pedig a túl hirtelen jött sikert sokszor nehezebb elviselni, mint a kudarcot. Volt olyan évadom a Nemzetiben, hogy 11 főszerepet játszottam egyszerre, több Shakespeare-főhőst is. Havonta 32 este játszottam, délelőtt próbáltam, mellette tévéjátékokat csináltunk, filmforgatásokra rohantam, éjjel meg rádiójátékokat vettünk föl. Akkora volt rajtam a nyomás, úgy éreztem, mintha állandó keszonbetegségem lenne. Mivel minden időmet a szakmával töltöttem, nem volt saját életem, se élményeim a szerepeimhez. Mindenkinek meg akartam felelni, és már nem én irányítottam az életemet.
Eszembe jut erről Soós Imre, aki szintén szegény falusi fiúból lett hirtelen nagy sztár, és ő sem bírta elviselni a nyomást. Az ő sorsa tragédiával végződött, az öné szerencsére nem.
Mielőtt lelkileg belebetegedtem volna a nyomásba, elmentem innen. A pszichés összeroppanást megúsztam, a testit azonban nem: Párizsban rákos beteg lettem. Pokolian nehéz időszak volt, de túléltem. Meggyógyultam.
1988-ban ment ki. Ha tudta volna, hogy hamarosan minden megváltozik itt, maradt volna?
Nem, a politikának ehhez nem volt köze. Én voltam az egyik utolsó magyar disszidens a rendszerváltás előtt. A berlini fal lebontását a párizsi híradókban láttam, és mámoros érzéssel töltött el.
Miért épp Franciaországot választotta?
Meghívtak egy négyrészes francia tévésorozat forgatására. Az első napon a stábban megismerkedtem egy nővel, és beleszerettem. A szerelem volt a másik ok, ami kint tartott: úgy döntöttem, nem megyek haza. A francia szerelmem lett az első feleségem, majd született a gyönyörű fiunk. Amikor kimentem, még egy szót sem tudtam franciául. A szerepemet leírták nekem fonetikusan, úgy tanultam meg. A Champs-Élysées egyik híres mozijában tartották a filmbemutatót. Utána odajött hozzám egy újságírónő tolmáccsal. Megkérdezte, ki volt a francia szinkronhangom. Mondtam: én magam. Nézett rám nagy szemekkel. Aztán egy év alatt megtanultam kint a nyelvet.
Egy fiatal színész bizonyára olyan ambíciókkal megy ki Franciaországba, hogy Alain Delonnal, Belmondóval szeretne együtt játszani. Ám úgy tudom, olyan feladatokat is el kellett vállalnia, amiket itthon nem vállalt volna el.
Játszottam például francia szappanoperában is. Kellett a pénz, és sokkal jobban fizetett, mint a szobafestés, amit előtte csináltam. Abszolút vállalom ezt is. Álmaim persze nekem is voltak, jártam castingokra, valamilyen munka mindig adódott, meg tudtam élni, de igazából a körön kívül maradtam. Ha nem ott nősz föl, nem abban a kultúrában, ha nincsenek kapcsolataid és nem nyúl le érted valaki, akkor bármit csinálsz, a körön kívül maradsz. Panaszra persze nincs okom, rendeztem, játszottam sokfelé, Hollandiában, Luxemburgban is, tanítottam Olaszországban és Cannes-ban is színészi mesterséget. De én Magyarországon a Nemzeti Színház vezető színésze voltam. Kint másféle kategóriába kerültem.
Csalódott volt? Frusztrált?
Nem, mert legalább a saját életemet éltem. Az időmet nem a színházi büfékben töltöttem el, hanem a fiamat neveltem. Ő is a színész lett, nagyon tehetséges, és biztos vagyok abban, hogy ő tényleg világhírű lesz. Ami nekem nem sikerült kint, az neki sikerülni fog. Én nemegyszer eljutottam arra a pontra, hogy abba kellene hagynom a színházi szakmát, főleg akkor lett mindenből elegem, amikor megbetegedtem. Minden megkérdőjeleződött bennem. De valahogy sohasem tudtam ellökni magamtól a hivatásomat.
Évek óta Cannes-ban él a második feleségével. Azért nem lehet könnyű tudomásul venni, hogy nem ön vonul a vörös szőnyegen.
Ha nem is a díjkiosztáson, de én is sokszor fölmentem azokon a híres lépcsőkön, és jártam a vörös szőnyegen. A cannes-i színházban az ottani balettkarral előadtunk öt színt Madách Imre Az ember tragédiájából. Én állítottam össze és rendeztem az előadást. Nagy sikerünk volt. És amikor a lépcsőkön fölmentem, az is eszembe jutott, hogy milyen különös köröket teszünk meg az életben. Még az emigrációm előtt forgattuk otthon a Malom a pokolban című filmet. Nagyon szerettem azt a mozit, többek közt Garas Dezsővel, Moór Mariannával, Ráckevei Annával játszottam együtt, és a rendezőt, Maár Gyulát az egyik legfontosabb mesteremnek tartottam. Majd elteltek évek, már kint voltam Párizsban, amikor a sógorom, aki a Francia Akadémia archívumában dolgozott, hozott nekem egy régi Figaro-cikket. Abból tudtam meg, hogy a Malom a pokolbant annak idején beválogatták a cannes-i filmszemlére, csak a magyar hatóságok – az ötvenes évekről szóló erősen társadalomkritikus alkotást – nem engedték ki a nemzetközi filmfesztiválra. A Figaro újságírója felháborodva írt erről. Ő látta a filmünket, és hozzátette: ha a Malom a pokolban versenybe kerül, ennek kellett volna elhoznia a fődíjat. Vagyis ha a magyar politika nem görget akadályokat, talán már huszonhat évesen ott állhattam volna a stábbal együtt a vörös szőnyegen
A fiatalon jött világhír lehet, hogy még súlyosabb keszonbetegséget okozott volna. Hosszú távon talán így járt jobban. Közben visszatért a magyar színházi életbe, egyre gyakrabban hívták haza rendezni.
Korognai Károly direktor hívott meg 2000-ben, hogy rendezzem meg náluk, a szegedi színházban a Tótékat. És utána sorra jött a többi ajánlat Kaposvárra, Győrbe, Veszprémbe, Zalaegerszegre. Elkezdődött az életemnek egy újabb korszaka, amikor minden évben egyszer-kétszer hazajöhettem rendezni. Színészi feladatnak is nagyon örülnék, de ahhoz folyamatosan itt kellene lennem. Fantasztikus érzés, hogy ilyen hosszú idő után a fővárosban is rendezhettem, nagyszerű társulattal dolgozhattam együtt a József Attila Színházban. Boldog vagyok, hogy sok régi barátommal, művésztársammal újra találkozhattam.
Annak idején a főiskolán többen önben látták a nagy magyar színházigazgatók utódját is. Akikkel együtt indult a pályán, például Mácsai Pál, Kováts Adél, Ráckevei Anna már színházakat vezetnek. Hozzájuk képest harmincéves hátrányban van itthon. Nem zavarja?
Egyáltalán nem. Az élet túl rövid ahhoz, hogy fölösleges kesergésekkel, önmagunknak gyártott problémákkal töltsük el. Örülök, hogy a barátaimból nagyszerű direktorok lettek. És még nem mondtam le arról, hogy egyszer talán nekem is lesz saját színházam itt.
Nyilatkozta, hogy azt tervezi, végleg hazatelepül. Most, amikor százezrek hagyják el az országot, ön hazajön?
Én már csak ilyen bolond vagyok: most jött el annak az ideje, hogy hazatérhessek. Itt szeretnék megöregedni, meghalni, de addig is még nagyon sokat dolgozni. Sok mindent tapasztaltam, tanultam kint, és amit kaptam az élettől, szeretném a hazámnak visszaadni. Hamarosan nyugdíjba megyek Franciaországban, utána költöznénk Magyarországra. Monet is ezt szeretné, fárasztó már neki a sok utazás. Ha megkapom a francai nyugdíjat, és mindenünket felszámoljuk kint, meglesz az anyagi feltétele, hogy itt élhessünk. Több mint harminc év után újraépíteni itthon egy művészi pályát igazán izgalmas feladat.
Nem biztos, hogy minden a tehetségén fog múlni. Gondolom, hallott már az itteni kultúrharcról és a színházak nehéz helyzetéről.
Régi vágyam, hogy saját színházat alapítsak idehaza. Tudom, hogy ez pénztől, politikától és még rengeteg mindentől függ. Ismerem a hazai viszonyokat, és azt gondolom, a politikának semmi keresnivalója a színházban. A kormánynak, az önkormányzatoknak az a dolguk, hogy a színházak működésének anyagi feltételeit biztosítsák, ám a művészi koncepcióba nem szabad beleszólni, mert az az alkotók dolga. Én sok európai országban jártam, de sehol nem tapasztaltam azt, amit itt, hogy ennyire fontos a színház, ennyire szereti a közönség. A feleségem mondta, és nagyon igaza van, hogy a magyaroknak fontos az élő szó és az igaz szó, és ezt leginkább a színház adja meg nekik. Ezért is gondolom, hogy a színházi kultúra támogatásának Magyarországon kiemelten fontos közfeladatnak kellene lennie.
