Magánvélemény

Rossz álmaimban sem gondoltam volna arra, hogy egyszer a mai hatalommal szembeni tüntetés megítélésében osztani fogom a miniszterelnök véleményét, pedig ez történt velem a pedagógusdemonstráción felszólaló Pukli István követelését illetően. Már az elhangzás pillanatában úgy véltem, hogy komolytalan dolog egy sztrájkfenyegetést a miniszterelnök és a köztársasági elnök bocsánatkéréséhez kötni. Nemcsak komolytalan, de káros is, megoszthatja a pedagógustársadalmat. Azt a hivatásrendet, amely az első tüntetésén hosszú ideje nem látott egységet, intelligenciát, visszafogottságot, méltóságot sugárzott, és ezzel reményt keltett a jövőt illetően.

S úgy látszott: a második tüntetés folytatja az első szellemiségét. De jött Pukli István, némileg népvezéri szerepfelfogásban, és előállt a bombasztikusnak szánt, de lényegében üres, semmitmondó bocsánatkérési követelésével. Ahelyett hogy konkrét követeléseket fogalmazott volna meg. Ahogy tette ezt az előző felszólaló a maga 12 pontjával. (Bár ezt is rosszul, mert 12 pontos követelést megfogalmazni nem lehet körmondatokban és indokolással ellátva, csakis tömören, pattogósan, követelésszerűen, mint 1848-ban. S csak ehhez lehet sztrájkfenyegetést fűzni, különben szétfolyik az egész.)

Megdöbbenésem fokozódott, amikor a 168 Óra március 18-i számában arról értesültem, hogy a tüntetést profi színházi rendező, Schilling Árpád „vitte színre”. Ő, színházi ember lévén, koncepciót gyártott a hatás eléréséhez, durranást akart, és nem érzékelte, hogy ez a „színházi puska” visszafelé sül el.

Már másnap jelentkeztek a megosztottság eddig kevésbé tapasztalt jelei, a szakszervezeti vezetők lényegében elhatárolódtak. Az az érzésem támadt, hogy e két úr közreműködése jobb hatást ért el, mintha a hatalom provokátorokat küldött volna közéjük felszólalni. Sajnálom. Egy jobb sorsra érdemes, példamutatónak ígérkező ellenzéki megmozdulás holt itt hamvába. Kegyelettel fogok emlékezni rá.

Dr. Tamási Pál, e-mail