Madonnában még mindig van három évtized

Van, aki szerint ő a legnagyobb. Művész, sőt, univerzális művész, egy nagy Gesamtkunstwerk, ő maga a nyolcvanas évek, mi több, a kilencvenes, sőt, egyre inkább a kétezres évek. Ő az elmúlt három évtized.

Harminc éve a legfontosabb női előadóművész. Vagy legalább a leghíresebb popénekesnő, és a kettő körülbelül ugyanazt jelenti. Van, aki azt mondja, na ne szórakozzatok már, egy táncosnő, kicsi, vén és nincs hangja, és olyan sok ötlete sincs, csak valami különleges érzékkel mindig rájön, merre kell lépnie, és kivel kell együtt dolgoznia. Előre szólok, hogy itt nem az arany középút „beszél”, hanem a második csoport. Táncosnő, az hát.

Azért arra még emlékszem, amikor a Time magazin valamelyik száma a nyolcvanas évek elején bemutatta a könnyűzene két új csillagocskáját. Együtt indulnak, és mennyire hasonlítanak egymásra, emlékszem a kifejezésre, két „trash queen”, királynők a szemétdombon, szemétbe öltözötten, tornacipőben, bizsuban, szakadozott ruhákban. Szóval még az sincs, amit Zola írt Nanáról, hogy a szemétdombról felröppent egy aranylégy. Ezek a legyek nem aranyból vannak, talán csak a potrohuk színesebb a szokásosnál. A két csillagocska Madonna volt és Cindy Lauper. A kérdés pedig az: akkor most hol is van Cindy Lauper?

Mert hogy Madonna hol van, arra könnyű válaszolni. Mindenütt.

Miért is? Az ember idegesen elkezd számolgatni, mit is tud ez a nő, hogy a semmiből indulva most ott ül a vagyon, siker, befolyás közepén, egy kiterjedt vállalkozás fejeként. És Barack Obama, aki azt tervezi, ő lesz az Egyesült Államok elnöke, bizonyára hálás, hogy a választási kampányban épp őt támogatja ez a nő. Olyan, mintha a Schobert Norbert-sztorit látnánk tízezerszeres nagyításban: valaki kitalálja és megvalósítja magát, tele van vele a média, és már régen elfelejtettük, miért is van ez.

Szóval: mit tud ez a nő? (Amikor fölteszem a kérdést, már dühöngök, mert észreveszem, hogy őt parafrazálom, tulajdonképpen azt kérdezem, amit ő kérdez magáról filmen, lemezen: „Who’s that girl?” Elég idegesítő.) Nem különösebben szép, énekhangja elhanyagolható, muzikalitása nem fejlődött ki a pályán töltött harminc év során. Kevésbé finoman mondva: koncerten hamisan énekel, mint a dög. Minden, ami ma jó benne, az nem ő, hanem a körülötte lévő csapat, az általa fölkért rendezők, képzőművészek, videoartisták, koreográfusok, táncmesterek, divatmajmok és fodrászvilágbajnokok. Amire az a helyes válasz: na ugye, hát ahhoz is kell érzék és tudás, hogy valaki jól válasszon, tudja, mi a menő, és mi lesz a menő, és a sok eltúlzott egójú művészlelket közös munkára tudja szorítani, és ez a közös munka végül benne magában testesül meg és neveződik nevén: Madonna. Ez a legidegesítőbb benne.

Pedig ha az ember végignéz Madonna pályáján, az korántsem látszik megtervezettnek. Mintha mindent a véletlen hozott volna. Madonna, ez nem művésznév, hanem az igazi keresztneve, de nyilván a név maga beindította a dalszerzők fantáziáját. (Na, kik voltak azok? Senki nem tudja kapásból, csak hogy Madonna-szám. Azért utánanéztem: Billy Steinberg és Tom Kelly.) Valamit sejtettek, hogy a Madonna szó és a szüzesség között lehet összefüggés. Megírták a dalt, amikor bemutatták, rögtön kommentálták is a szakemberek, igen, még egy bosszantó és egyáltalán nem érdekes egyslágeres csoda, és hogy a kis nő úgy énekel, mint egy héliummal megbolondított Minnie Mouse. Nem valami fényes indulás.
De a dalnak sikere lett, és sikere lett a lemeznek is, és Madonna legalább annyira érdekessé vált, hogy felhánytorgassák rovott múltját, és előkeressék a meztelen fényképeit, amelyeket még pályája kezdetén készíttetett magáról, ugye, mint mindenki, akinek pénzre volt szüksége. Szó sincs arról, hogy Madonna akkor már kitalálta magának a szexistennő szerepet, kézzel-lábbal harcolt a fényképek megjelentetése ellen, be akarta perelni a Penthouse magazint, és csak miután nem sikerült, és amikor rájött, hogy a megjelent fényképek egyáltalán nem tettek rosszat (hehe) a jó hírének, akkor indult be az erotizálás.

És sokáig ide szorult be az egész Madonna-történet. Blaszfémia és szexizmus, vagy a kettő együtt. Van egy Madonnánk, aki szexgimnasztikákat ad elő Rómában, abban a városban, ahol még egy Michelangelo sem engedte meg magának, hogy ruha nélküli Madonnát fessen a Sixtus-kápolnába. Természetes, hogy tiltakozik a pápa, és óvja az egészséges szellemű fiatalokat a Madonna-koncert látogatásától. Elképzelhető, mekkora hatással. Madonna meg látja, hogy ez a siker útja, még több rózsafüzér, fából faragott afroamerikai szentek elcsábítása videoklipen, lángoló keresztek, töviskorona, valaki előbb vagy utóbb tiltakozni fog. És neki más dolga sincs, mint ártatlan arccal azt mondani: nem akartam keresztényellenes vagy blaszfém lenni, csak ráirányítani az emberek figyelmét arra, hogy... Mindegy, mire.

Van egy másik érdekes pillanat, amire azt mondja az ember, hogy megérzés, szerencse, akármi, de valami. 2000-ben forgatta Madonna a Második legjobb dolog című filmet. Nem olyan rémes film, mondjuk, az elég hajmeresztő ötletnek tűnik, hogy ő egy szürke, csöndes tornatanárnőt alakít benne, de elmegy. Van a filmben egy jelenet: AIDS-ben elhunyt barátot temetnek, és a gyászolók maroknyi csoportja az American Pie című, 1971-es Don McLean-számot énekli. Az egész nem nagyon hangsúlyos a moziban, de Rupert Everett, a film férfi főhőse nyúzni kezdi Madonnát, hogy énekelje már el ezt a dalt, olyan jó szám. Hát legyen, elénekli. És ha már elénekli, akkor videoklipet is forgatnak hozzá, amúgy is kissé zavaros a dal szövege, de belekapaszkodnak a címbe. Madonna egy kissé viharvert amerikai zászló előtt táncolgat, és néha bevágnak képeket, különféle fazonok, szigorú indiánok, csókolózó homoszexuálisok, eszkimók, feketék, tolószékesek, elhízottak, kórosan soványak, mindenféle alak, mosolygósak és búskomorak, akik együtt valahogy mégis a szabadságról és az amerikai álomról szólnak: lehetsz, amilyen vagy, amilyen lenni akarsz, nem számít, csak te legyél. És közben már a pilótaiskolába járnak azok, akik a felhőkarcolókba akarják kormányozni a repülőgépeket.

Ennek ellenére nem lehet ráfogni, hogy mindig jót lép. A meseírónői karrier sem jött be, színésznőként inkább sikertelen, mint nem. És hogy az egész popkarrier hogyan fordult tovább, hogyan vált teljesen függetlenné a popzenétől, azt alig lehet nyomon követni. Mert a mai Madonna-dalokat azért nehéz lenne azzal vádolni, hogy fülbemászóak, hogy az ember egész nap őket dúdolgatná magában, amíg egy derűs, napsütötte délutánon a Duna-parton kószál. Teljesen másodlagossá váltak, csak az a szerepük, hogy új Madonna-számok.

Miért vált Madonna a tinédzserek mellett az entellektuelek számára is fontossá, arra nem tudom a magyarázatot. Nyilván nem a dalszövegei mélyültek el, fel nem tudom fogni, hogyan lehet ilyesmivel pódiumra lépni ötvenévesen, hogy „a zene összehozza az embereket”. És ez még a jobbik sor, mert úgy folytatódik, hogy „music makes the bourgeoisie and the rebel”, mintha valaki a tudatlanság és műveletlenség sötétjéből kiabálna francia szavakat, hátha ettől intelligensebbnek tűnik.

Mégis magasan kvalifikált hazánkfiai voltak képesek autóba szállni, és Bécsbe menni Madonna-koncertre, legalább egyszer látni, ha már itt van a szomszédban. Hangsúlyozzák, nem a zene miatt mennek, hanem a show-t akarják látni, vagy magát Madonnát, aztán végigéneklik vele azokat a számokat a La isla bonitától kezdve, amit eszükbe nem jutott volna együtt énekelni akkor, amikor a dalok még újak voltak. Talán csak azért, mert együtt öregednek. És együtt öregedni jó. Ha így van, akkor Madonnában még mindig van három évtized.