Macskakaparás
Kétfajta ember van: az egyik szereti a macskát, a másik nem. Magam a harmadik csoportba tartozom (direkt volt), a macskát nem szeretem, de a macskatartókat igen. Lefordítom: magam úgy vélem, a macskának természetes élőhelyén (állatkertben, sima kertben, mezőn stb.) volna a helye, nem pedig az én lakásomban.
Ám minthogy a lányaim születésük pillanatától rajonganak a macskákért, szerényen számítva is negyedszázadon át osztottam meg a lakásomat különféle macskákkal. (A lányaim ma is macskákkal élnek, de már nem velem.) Így hát szerénytelenség nélkül állíthatom, amit a szobamacskákról tudni lehet, azt én tudom.
Ezt csak azért meséltem el (túl a dicsekvésen persze), hogy jelezzem: nálam egy macskakönyv nem indul nulláról.
Nekem nehéz ebben a témakörben újat mondani.
Nehéz, nehéz, de Urbán Szabó Krisztinának azért sikerült. A szerző ugyanis egyetlen határozott mozdulattal megfordította az alapképletet, nála nem az ember tart macskát, hanem a macska tart magának gazdit (legalábbis azt gondolja magáról), ő ír számítógépes naplót „antropológiai megfigyeléseiről”, vagyis a gazdik (egy fiú és egy lány) különös viselkedéséről és arról a folyamatról, ahogyan ő, Nokedli, a kóbor cicából lett „gazditartó” megszelídíti őket.
A Macskanapló ennek a tanulságos folyamatnak a részleteivel ismertet meg bennünket ötvenkét bejegyzésben, egy esztendő kalandos történéseit bemutatva. Nokedlivel persze csupa olyan dolog történik, ami minden más kismacskával szokott (átrendezi a lakást, eltűnik, enni kér, kölcsönadják, magára hagyják meg effélék), csakhogy ezeket a kalandokat most az ő szemével látjuk, ahogy azt is, miképpen viszonyulnak mindehhez – szerinte – az általa tartott gazdik.
Az így feje tetejére állított (vagy fordítva?) világ nemcsak toleranciaszintünket emeli meg (a macska is ember), hanem egy szórakoztató, kedves könyvet is eredményez.
Valami azt súgja nekem, fogunk még Nokedliről hallani.
