Lökni a sódert a tér fémgombái alatt

A Moszkva teret Török Feri einstandolta, ezellen már nincs mit tenni.

Dafke lejegyzem azért azt a privát emlékemet is, amely elsőként eszembe jut a placcról. Késésben, randira sietve elérek a Főposta mögül lefutó lépcsősor tetejére, és meglátom a csajt az óra alatt. Farmerban van, kockás inge kitűrve.
Már a kilencvenes évek elején vagyunk, de sok tinédzser még a nyolcvanas évek lezserségével öltözik, még tart az Adidas csuka, Levi’s farmer, Milka csoki szentháromság, illetve azért már a „mekdönci” is beépült a kezdődő brandkórságba. Dekáddal fiatalabb nálam a lány, május vége van, szeptemberben jöttünk össze, a húgom gimis osztálytársa, két hetet jósoltak nekünk. Felnéz rám, egyetlen hatalmas boldog vigyor, amely most nemcsak nekem szól. Felvételi eredményhirdetésről jön, húsz méterről is látszik: orvos lesz, nincs mese.

Megtorpanok, tekintetünk összefonódik, „megcsináltad, szőke szemű”, motyogom. Kicsi híján elbőgöm magam, hiába, hogy egy híján harminc vagyok, egykori disszidens, volt elítélt, komolyabb egyetemekről kikopott végzős újságírótanonc. A szőke szemű orvos lesz, maradunk együtt, minimum örökre. Komoly nőm van, a tér sarkában kanyarodik az 56-os villamos, körbecsilingeli a virágmezővel beültetett fordulót, indul Hűvösvölgynek.

Ennyit erről, a Moszkva teret Török Feri einstandolta, múltidézőnek őt kell faggatni. A terv szerint közben séta a tér körül. Meg ahogy azt a szerkesztők elképzelik, naná, majd a nyirkos novemberi ködben, eszük tokját. Moszkva téri renitenseken nem fog az ukáz.

Nekem három gimnázium jutott a hősi időkben. Töröknek kettő, meséli a Bambi presszóban, két megállóra a Moszkvától. A Kaffkából amúgy – egyebek mellett – a „moszkvázások”, vagyis lógások miatt kellett távoznia. Meg volt az a rendőrségi ügye is, amikor egy egész csapatot begyűjtöttek egy házibuliról.

Szinte ganz egal

A bulicímeket egyébként szintén a Moszkván csereberélték hétvégeken. Naná, bulik, mi más, volt pár egyetemi klub meg néhány tré diszkó. Na, még az FMK, Fekete Lyuk. Török amúgy hét évvel fiatalabb nálam, de a Kádár-kor alkonyán az szinte ganz egal. Különbség – mondjuk – az utazás. Mi csak álmodoztunk az óra alatt, ők meg már szétkószálták Európát a hamisított vonatjegyeikkel, kék útlevelükkel, két-háromszáz – nagyitól-muttertól kikunyizott – márkájukkal.

Török egyébként ’89-ben volt tizennyolc. Akkor volt az első nagy érettségibalhé is: kikerültek a matematikatételek, Glatz miniszter az év végi jegyeket íratta jóvá, így lett Török kettes matekból. Töriből meg azért, mert a második világháború utáni kommunista mozgalmat húzta, s addig senki nem jutott el a tanulásban. Pedig az bizony még benne volt a könyvben, csak ötvenhat került ki belőle átmenetileg. De hát nem mindegy? Török addigra már Portugáliától Görögországig bejárta a kontinenst, s ami a Moszkva teret Záhonytól Hegyeshalomig körbeölelő szűkebb univerzumban történt, az generációja számára a közröhej kategóriájába tartozott. Mint a sajátoménak.

Nagy demokratikus massza

Török úgy fogalmaz, sosem érezte, hogy abban a rendszerben bárki rosszat akart volna neki. Ma már azt is tudja: ez azért elég tragikus. Ha szocializációnk felől tekingetünk a múltra.

Török mindenesetre a rendőrségi ügyet is megúszta. Mondták neki – mielőtt visszarendelték kihallgatásra –, hogy írja fel előre összes vétkeit. Volt például az elcsaklizott Stones-kazetta Bécsben. Oké, mondták erre, mi lett az arannyal, amely olyan bulin tűnt el, ahol sosem járt? Annyi lett, hogy Török átment a Kaffkából a Rákócziba, ami direkt jót tett ifjonti párkapcsolatának. A távolság, ugye. Amúgy járt tovább a Moszkvára.

A Moszkvában különben az volt a jó, ami a budai gimnáziumokban meg a pestiekben is, és most hagyjuk az elit sulikat. Nagy demokratikus massza volt mind, a sulik is meg a tér a kölyökcsapataival. Volt köztük kádergyerek, kültelki srác, budai csóka. Szegregáció – a szót sem ismerte senki. Mi számított? Nekik az: hova akarsz utazni? Nekik és nekünk: hogyan ússzuk meg a katonaságot? A Moszkván, eső esetén, még a Gomba presszóba sem kellett beülni – honnan is van akkora legendája –, lehetett lökni a sódert a tér esővédő fémgombái alatt. Aki meg flamós volt, megvette a csalamádés hambit helyben, az első budai hamburgeresnél.

Kibulizta a katonaságot

A katonaság megúszásának tárgyköréből egyébként Török életre szóló filozófiai rendszert épített ki. Ha valamivel elakad, ma is azt gondolja át, mi az, amit biztosan nem akar.

Gimi után azért ment a Práter utcai fotóssuliba, mert az egyetemistákat rögtön katonának vitték. Meg az egyetemmel az is baj volt: kár volt rá tanulni, mert általában azok kerültek be, akik már másodjára-harmadjára jelentkeztek, és állandóan azt biflázták, amit tényleg tudni kellett a felvételire. Török a Práter után az esztergomi tanárképző filmelmélet szakára ment. Mire aztán felvették filmrendezőnek, orvosi vonalon már kibulizta, hogy ne kelljen katonának mennie. Mindent el lehetett intézni, ha nagyon akarta az ember. Ja, és volt közben rendszerváltás. Vagy változtatás. Mit tudjuk, mi.

Török filmjében – amelyben einstandolta a Moszkva teret – az egész cucc lényegében háttérműsor a tévében. Hírek, egyebek, okoskodások. Azt mondja, a valóságban kicsit cikinek találták – bocs a szentségtörésért, néha talán ki lehet mondani az igazságot – azt a bizonyos nagy, Hősök terei rendezvényt is. Mert nagykamaszként, kis tudással azt hitték, hogy az valamiféle „májuselsejei” történet. Állami csinn-bumm cirkusz. Töröknek aztán mázlija volt, Simó Sándor személyében olyan alkotó lett a főiskolai osztályfőnöke, aki ezt is helyre rakta. Végül is Simó rendezte az első szabad választások tévéközvetítését.

Saját generációm talán érzékenyebb volt, én például elindultam, hogy ott legyek a Kossuth téren, amikor kikiáltják a Harmadik Köztársaságot. Vittem a tizenhárom éves kishúgomat is, de piszok tömeg volt a metróállomáson, az istennek nem tudtunk kijutni, így végül a fejünk felett történt az egész. Viszont – becsületszavamra, és így visszatérhetek a placcra – hazafelé leszálltunk a Moszkva téren, és vettem a gyereknek meg magamnak hambit. Szerintem már nem csalamádé volt benne.
Török azt mondja, hogy a Moszkva tér ma is úgy néz ki, mint anno. Én is ezt mondom, meg mindenki, akinek van szeme. Tegyük hozzá, körülbelül Buda legrondább tere. Lehet persze sztorizni róla, de közben nem is a térről folyik a szó. Magánélményekről, közhülyeségekről. Meg privát balgaságokról.

Elég az eléghez: csodaszerű Buda csúf terének állandósága. A fordulóban ma is úgy kanyarog a villamos, mint anno, nyáron kinyílnak a sárgás fűkaréjban a virágok, fut fel a postához a retrovonalú lépcsősor, özönlik a nép a legyező alakú metrókijáróba, felforr a napon, pergeti az esőt a „gombák” fémfedele; büféből kipárló, égett olajszag ül meg a tér felett, ha nem rezdül a szél. Mágia, mákony. Mert jobb, ha tudjuk: semmi sem tart örökké.