Lipócia néni ölelése

Az idei, negyedik Pozsonyi Piknikre tízezrek látogattak ki. Jóval többen, mint tavaly. Bár pontos adatok még nincsenek, aki ott volt, tapasztalhatta: reggeltől estig hömpölygött a tömeg az utcákon.

A 168 Óra a mostani piknikre különszámmal jelent meg, amelyben – többek között – Darvasi László, Gerlóczy Márton, Rózsa Péter, Parti Nagy Lajos és Paul Lendvai meséltek arról, miért is kötődnek annyira Lipóciához. A kétezer példányban nyomtatott különszám gyorsan elfogyott. A fotósaink ötlete is közönségsikert aratott: a standunknál bárki címlapfotót készíttethetett magáról. Barátunk, Tanai Toguro Gyula közéleti karikatúráiból pedig alkalmi kiállítást rendeztünk.

A mi falunkban otthon vagyunk akkor is, ha elmegyünk hazulról: ha vásárolni indulunk, ha piacra megyünk, ha fagylaltozva körbesétáljuk a Szent István parkot, ha kiülünk sörözni vagy kávézni valamelyik teraszra, és közben persze köszöngetünk, integetünk mindenfelé; olykor beszállunk mi is eszmét és pletykát cserélni, vagy csak hallgatni, ahogyan Lipócia népe szidja a kormányt, dicséri az olimpiát, kevesli a nyugdíjat, sokallja a kutyaszart.

Itt vannak, akik fontosak nekünk, meg azok is, akik nem. Az utcán bármikor összefuthatunk Lacival és Zitával, Ádámmal és Karcsijával, Teddyvel és fiával, Ákossal, aki Amerikában is a Klubrádiót hallgatja, és bostoni otthonából jár haza, Tibi bácsival a Három kívánságból, a rocklegenda Miki bácsival a Hotel Mentholból; szembejöhet a tárcaíró Iván az örök pesszimizmusával, a médiasztár Henrik az örök hencegésével, Ági kollegina bárkivel, hiszen ő mindenkit ismer ezen a felnőttjátszótéren, és persze vele van Borsó is, aki jóravaló fehér pumi, őshonos lipótvárosi eb.

A mi falunknak férfineve van, de ez nyilvánvalóan csak tréfás komolykodás. Szikár, szigorú, hórihorgas öregúr lehet, akit Lipótnak hívnak, ám Lipócia – úgy képzelem – kicsi, bájos, idős hölgy, csupa derű, szívélyesség. Csupa csevegés, csupa szív. Csak a befogadottja vagyok, de engem Lipócia néni azonnal átölelt, mintha nagyon várt vendég lennék, vagy réges-régi jó barát, akit családtagként kezel, magához szorít, ölelése örökké tart.

Itt mi olyan gazdagok vagyunk, hogy minden a miénk. Van saját vendéglőnk, kávéházunk, könyvesboltunk, virágüzletünk, szabónk, cipészünk, hentesünk, még saját kéregetőink is a Pozsonyi sarkán, és utcai árusaink a sétáló-Hollán végén; náluk bugyi, melltartó, csipketerítő, erdélyi bicska és franciának mondott kölni is kapható. Miénk a sarki fűszeres, a tisztító, az órásmester, a templom, a trolibusz. És miénk a falu főutcája is, ahol most nyüzsgünk, zsibongunk, és úgy kínálgatjuk egymást friss hírekkel és falatokkal, ahogyan vidám piknikezők az otthonról hozott elemózsiát.

Mi ezt a lapot kínáljuk, és adunk hozzá egy baráti mosolyt. Ennek az újságnak ára nincs, előfizetni nem lehet rá. Csak visszamosolyogni.