Levél egy levelezőhöz

Mélyen Tisztelt Uram!

Régóta szerettem volna már levelet írni Önnek, az Örökös Levélírónak, de eddig valahogy úgy alakult, hogy inkább csak olvastam az Ön leveleit. De most, ezen az évfordulón nem veszi zokon talán, ha kölcsönveszem a kenyerét. (Én írok Önnek...)

Először is szeretnék gratulálni ahhoz, hogy megélte ezt a tiszteletre méltó kort. Ez önmagában is olyan teljesítmény, amivel kevesen büszkélkedhetnek. Nem tudni ma még, mennyi szerepe van egy ilyen teljesítményben a géneknek, a családnak, a vak véletlennek, a történelemnek, de az nem vonható kétségbe, hogy van benne szerepe az egyénnek is. Hogy amikor dönthetett, jól döntött. Meggyőződésem, hogy az a sztoikus nyugalom, az a belső derű, amely Önből árad, hozzájárult ahhoz, hogy eljusson a kilencvenes kilométerkőhöz. Mint ahogy az is, hogy hamar eldöntötte: ha már a világ a pálya mellé tessékeli, Ön – ahelyett, hogy két könyökkel küzdve visszaverekedte volna magát a küzdőtérre – megmaradt megfigyelőnek, igaz, új értelmet adva ennek a szónak. Ön alámerült és kibekkelt, hogy egy klasszikus megfogalmazást idézzek, ez pedig jellegzetesen hosszú távú megoldásnak látszik, illik is hozzá, hogy most belépjen a tizedik ikszbe. Egy szó, mint száz, ha valaki, hát Ön igazán kiérdemelte ezt a kilencvenet.

Ráadásul igazán nem töltötte tétlenül. Életének első évtizedeiben magába szívott egy könyvtárnyi tudást, ismeretet, és aztán a második részben ezzel felvértezetten megalkotott egy különös, önálló műfajt, amelyre nincs is megfelelő szó.

A „sajtólevelező” semmit sem fejez ki ebből a státusból. Ez inkább a bölcs kádi és az ellenőr között áll félúton, van benne sok tanári elem, de valami a vadászból is: akárhogy is, összetéveszthetetlen és utánozhatatlan.

Hadd mondjam el Önnek, hogy amikor először találkoztam a nevével – csaknem fél évszázada, én még gyermek voltam, de máris lelkes olvasója a napi- és hetilapoknak –, a puszta látványától jókedvre derültem. Hogy valakit a hatvanas évek Magyarországán így hívnak, így hívhatnak, a Kovácsok és Szabók egyenöltönyös világában, ebben volt valami felvidító, reménykeltő. Sőt, sőt, volt benne valami hihetetlen. Tudom, hogy ebben Önnek csekély a szerepe, kalandvágyó olasz őseinek, a derék talján szalámigyárosoknak annál több. Ámde ön mégiscsak megőrizte ezt a nevet a legnehezebb időkben is, amikor e név önmagában is elég volt ahhoz, hogy az embert kirúgják a munkahelyéről (miként az jóval később írott önéletrajzából is kiderült), és munkásságával ismertséget és megbecsülést szerzett ennek a névnek.

Később aztán úgy esett, hogy újságolvasóból újságíróvá süllyedtem az évek során, és aztán ott, a szerkesztőségekben megtanultam egy gyakran emlegetett, különös igét: delmedicózni – ez valami olyasmit jelentett, hogy (megjelenés után) rájönni a cikk hibájára. „Majd jól kidelmedicózzák, ne félj!” Vagy: „Ha lesz időd, ezen még eldelmedicózhatsz!” Ezek bevett formulák voltak már a kilencvenes évek elején is: így, köznevesülve persze már általában jelentette az utólagos kontrollt, jöjjön az az olvasótól, a szerkesztőtől vagy a kollegától. A személy függetlenedett a jelenségtől, és örök érvényűvé vált, mint a szendvics vagy a panenkázás. Remélhet-e többet az ember?

Mindazonáltal a céhmesteri címet akkor nyerte el igazán a sajtó munkása, ha egy igazi, hamisítatlan, csak neki szóló Del Medico-levele is volt. Ha a levelezők királya arra érdemesítette, hogy az ő cikkének hibáit vette górcső alá: emlékszem, amikor ez először esett meg velem, olyan büszke voltam rá, mint ha lovaggá ütöttek volna.

Akik végigkísérték a Del Medico-i pályát, talán egyetértenek velem abban, hogy korábban több volt a levelekben a – mondjuk így – társadalmi jellegű panasz, figyelmeztetés (a hebehurgya munkavégzésre, a hivatal packázásaira, a jogszabályok ellentmondásaira utaló írások), amelyek sosem maradtak következmények nélkül. (Del Medico Imre – maga árulja el már idézett önéletrajzi „kisregényében”, amely az Egy mai polgár vallomása alcímet viseli – az elsőtől máig gyűjti és rendszerezi leveleit, és figyelemmel kíséri azt is, történt-e valami az általa felvetett ügyekben. Tőle tudjuk, hogy egy körbebetonozott fa látványa indította el egykor a levelezői pályán, amelyet ez az írása mentett meg a pusztulástól.) A pálya második felében aztán a tévedések, a tévesztések, a tévhitek elleni harc lett a legfontosabb elem munkásságában. Ennek nyilván volt életkori magyarázata is (mostanában már ritkán mozdul ki otthonából, annál több ideje marad viszont az olvasásra), de a véletlen mégiscsak a kezére játszott. Úgy változott köröttünk a világ, hogy benne egyre kevesebb a tudás, egyre több a pöffeszkedés. A tények tisztelete ilyenkor nem egyszerűen filológiai kukacoskodás, sokkal több annál. Morális tartás és világnézet.

Sok kedves történetem van, hogyan figyelmeztet elegánsan Del Medico tanár úr tudatlanságunkra, előítéleteinkre. Most csak a legkedvesebbet említem. Történt, hogy az utcaátnevezések lázában a zuglói nemzetiszín közvélemény egy emberként kezdte követelni, hogy a Limanova tér nevét változtassák meg végre: ruszkik haza, akárkik legyenek is. Del Medico akkor szelíden figyelmeztetett mindenkit, hogy Limanova nem szovjetorosz forradalmár, még csak nem is micsurinista biológus vagy ifjúsági írónő, hanem egy lengyel falu, ahol az első világháború legnagyobb magyar hadi sikerét értük el. Hős honvédeink megállították a túlerőben lévő orosz sereget. Előttük tiszteleg az utókor az utcanévvel. (Amely, mondanom sem kell, maradt.) Ez, remélem, tudják, nem egyszerű helyreigazítás. Egy olyan világban, ahol mindenki összevissza handabandázhat, és annak van igaza, aki hangosabban teszi, a lexikonok erkölcsi lények.

Úgy esett aztán, hogy néhány éve – más feladatok mellett – elnyertem az olvasói rovat szerkesztését is. Hozzám érkeznek tehát a levelek, nekem jut a megtiszteltetés, hogy a legújabb Del Medico-opusokat közreadhassam. Higgyék el, ez nemcsak ma, mindig ünnep nekem. A Del Medico-levelek faxon érkeznek ma is (nem egyszerű e-mailként), írógéppel készültek, jobb felső sarkukban a szerző pecsétje, alatta a dátum és a helyszín: Magyar Köztársaság. Aztán következik a levél, majd a kibogozhatatlan hajókötélre emlékeztető aláírás. Ha meglátom, olyan jókedvem lesz, mint gyermekkoromban, az első levelek olvastán.

A levél maga az ember.

Kedves Uram, hadd köszönjem meg hát sokadmagam nevében az elmúlt évtizedeket, azt, hogy Ön itt volt, van, s reméljük, sokáig lesz is, reményt és példát adva mindannyiunknak.

További leveleit (közöttük azt, amely ennek a dolgozatnak a tévedéseire mutat rá) szeretettel várja

Jolsvai András