Lesz még egyszer!

– Új albuma, a Ráadás nemcsak CD-n, hanem bakeliten is megjelenik. Nosztalgia?

– Barátaim úgy gondolták, ha valaki hetvenéves, a szórakoztatóipar szabályai alapján illik valami meglepetéssel ünnepelni. A menedzserem, Mentler Krisztina ötlete volt a bakelitlemez. Kétségtelen: a digitális CD-k korában felébredt a nosztalgia az analóg lemezek iránt, amelyekhez sok zenerajongó ragaszkodik. A bakelitlemezek, pontosabban a mikrobarázdás nagylemezek fontos szerepet játszottak abban a kulturális innovációban, amit kezdetben beatzenének, később rockzenének hívtak. Egyébként a nagylemezeket egy művészi pálya állomásait rögzítő kordokumentumoknak tekintem.

– Hogyan éli meg ezt az évfordulót?

– Úgy tűnik, valamiféle „patina” kezd rám rakódni.

– Zavarja?

– Nem. Olyan vagyok, mint egy oldtimer autó. A néhány éves kocsit még lecserélik, a tízévestől már szabadulnának, a húszévest kitolják a roncstelepre, de ha ötvenéves és még működik, akkor inkább óvni kezdik, fényesíteni, és büszkélkednek vele. Amikor elkezdtem ezt a műfajt, a fiatalkori hormontúltengéssel kapcsolatos tevékenységnek tekintettem, s úgy gondoltam, idővel az ember lenyugszik és abbahagyja. De már látom: ebből kiöregedni nem lehet, legfeljebb belehalni. Máskülönben továbbra is „rezignált nyuggernek” tartom magamat, jól elvagyok különösebb szereplési vágy nélkül is.

– Amikor a hetvenes évek elején – az Illés és a Fonográf után – saját dalokat kezdett írni, azt mondták önnek, ezek annyira személyesek, hogy legjobb, ha elő is adja őket. Aztán az 1980-ban megjelent Hungarian Blues című nagylemez sikere avatta önálló előadóművésszé.

– A Fonográf zenekar búcsúja után lettem főállású szólista, egy szál gitáros krónikás. Akkoriban az ország szinte valamennyi ifjúsági színpadán, kultúrházában, kollégiumában felléptem. Megismertem a magyar társadalom minden szegletét, és a nyolcvanas évek végére már mindenki tudta, mit gondolok a világ dolgairól. Persze nem kis része volt ebben a Szörényi Leventével közös színpadi műveknek, amelyek közül az István, a királynak egészen fantasztikus, demonstratív volt a megjelenése. Az első szabad választások előtt az új politikai formációk keresték a közéletben már ismert arcokat, akik révén kifejezhették saját filozófiájukat, szellemiségüket. Így segítettem én a szabad demokratáknak, Levente a magyar demokratáknak, mert mind a ketten úgy gondoltuk, szabad magyar művészek vagyunk és jó ügyet szolgálunk.

– Mindannyian sokat vártunk a rendszerváltástól.

– Az új Magyar Köztársaság létrejötte rendkívül felemelő élmény volt. Úgy éreztem, a dalokba sűrített üzeneteimmel én is hatással voltam a társadalmi folyamatokra. A hatvanas évek óta az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatának tisztelete, a francia forradalom és a felvilágosodás eszméi voltak számomra meghatározók, és a rendszerváltáskor feltételeztem: Kompország hazám végleg kikötött a nyugati partokon. Aztán sorozatos csalódások és kiábrándulások vezettek az új felismerésig: ez nem egészen az, amire vágytam.

– Már az illúzióvesztésről szólt a kilencvenes évek közepén megjelent nagylemeze, Az utca másik oldalán.

– Egyre inkább úgy éreztem: nincs már rám szükség, és hiú ábránd, hogy a társadalom dalokkal befolyásolható. A 2001-es Kockázatok és mellékhatások című album után már afféle profi szakemberként írtam másoknak dalokat, készítettem színpadi műveket, elfogadtam, hogy a szórakoztatóipar rockzenei szekciójában alkalmazott alkotó vagyok. Nem gondoltam, hogy a személyes szerepvállalásomnak lehet még jelentősége.

– Aztán elérkeztünk a 2010-es kormányváltáshoz.

– És eleinte én is hajlamos voltam elhinni, hogy fiatal demokraták kétharmados kormányzata a szabadság rendjét hozza el, és biztos kézzel valósítják meg a Magyar Köztársaság alapvető célkitűzéseit.

– Meglepődött, hogy nem így történt?

– Megdöbbentem, hogy éppen a köztársasági államforma legfontosabb intézményeinek lebontásával, a sajtószabadság korlátozásával kezdték a kormányzást. Valószínűleg az indulat és fölháborodás sodort ismét abba a helyzetbe, hogy a bennem lévő feszültséget dalokban oldjam fel. A 2011-es Illés szekerén nagylemez sikere visszaadta a hitemet, hogy a dalokban megfogalmazott üzeneteknek még mindig van jelentőségük. Ha nem lenne anakronizmus, a Tinódi Lantos Sebestyén-féle krónikások utódának tartanám magam. A dal egy nagyon speciális sűrítése az információnak, és az énekelt, ritmusos szöveg minden másnál jobban rögződik az emberi lélekben.

– Pályáját végigkísérik különböző balladák, elsősorban nőkről, Szőke Annitól Csillag Hajnalkáig, aki a Ráadáson visszatér a Felföldiné estéje című dalban.

– Tulajdonképpen botcsinálta művész vagyok, mert eredetileg villamosmérnöknek készültem. Amikor kiderült, van némi tehetségem énekelhető szövegek megfogalmazásához, „utólag” kerestem segítséget a kulturális hagyományokban, és ezt a népdalokban és a népballadákban találtam meg. A népdalok szimbólumrendszerében, a rendkívül egyszerű, mégis nagyon általános emberi jelenségeket kifejező szövedékében és a népballadák sűrített, izgalmas, időnként homályos történeteiben. Ezeknek a példájára kezdtem írni modern kori városi népdalokat és népballadákat.

– Hamarosan hangoskönyvben is kiadják a szövegeit és megjelenik dalverseinek újabb, bővített kötete. A világ számos országában napjaink dalosainak szövegeit egyetemeken tanítják, nemcsak azért, mert kordokumentumok, hanem azért is, mert ezek a modern költészethez tartoznak.

– A múlt században a hangrögzítés technikai forradalma lehetővé tette, hogy a hangzó anyag versenyre keljen az írásban terjedő műveltséggel, de szerintem lényeges a különbség a befogadás algoritmusában. Bár nagyon megtisztelő, ha költészetet vélnek felfedezni a szövegeimben, én változatlanul dalszerzőnek tartom magam, és csak remélni tudom, hogy ha egy kiváló színész versként mondja el ezeket a szövegeket, az nem tűnik majd műfajidegennek.

– Az előadó számára hol a határ a művészet és közéleti szerep között?

– Miután öt évtizede a színpadon állok, része vagyok annak a közéletnek, amit gyakran egy nagy színházi előadásnak látok. Én folyamatosan ugyanazt a figurát alakítom, nem is tudnék más szerepet játszani. Ezt a figurát időnként megvilágítják a reflektorok, máskor alig látszik a félhomályban. Körülöttem folyamatosan változnak a díszletek, más és más fénytörésben láttatnak engem, miközben én ugyanott állok. Hogy az én dalaim éppen mennyire aktuálisak, nemcsak tőlem függ, hanem ennek a nagy közéleti színpadnak az alakulásától is.

– Ráadás című új lemezén többnyire új dalok szólnak. Miközben régi, jól ismert motívumok visszautalnak egész pályájára. Mégis nagyon mai az egész. Társadalmi észrevételeiből született dalaiból mindig áradt egyfajta bölcs irónia. A mostani dalokban, például a Birkaországban, az irónia mellett dühöt is érzek.

– Hamar kiderült, mi az a paletta, amelyet az én előadói képességeim be tudnak játszani. Ezt mindjárt az első két sikeres dalom kijelölte: a Filléres emlékeim a személyes viszonyok érzelmes lírája, a Személyi igazolvány ironikus társadalomkritika. Persze gyakran keveredik a dalokban ez a két megközelítés. Alapvetően harmóniára törekvő és a békés kompromisszumokban bízó ember vagyok. Szomorúan látom, hogy az utóbbi években az erő és az erőszak kultusza felé haladunk. Mintha tényleg igaza lenne apámnak, a hosszú távú gazdasági ciklusokkal összefüggésben bizonyos társadalmi jelenségek is ciklikusan ismétlődnek. A fel nem dolgozott történelmi tanulságok a mostani lemezen is visszaköszönnek. A Birkaország előzménye Weöres Sándor Majomország című verse, annak egyfajta parafrázisa. Ha a Majomország nem sértette a nemzeti önérzetet, akkor talán a Birkaország is elfogadható karikatúrája egy olyan társadalomnak, melynek jelentős rétegei terelhetők a mindenkori hatalom által kijelölt legelőkre. Attól tartok, ez a magatartás előbb-utóbb oda vezet, hogy a báránybőrbe bújt farkasok szép sorban fel fogják falni a szegény birkákat.

– A Nehéz az út című, interjúkkal színesített Illés-lemezen mondja: „Úgy gondolom, kis dolgokban is igazat kell mondanunk ahhoz, hogy ez nagy dolgokban is sikerüljön.” Mindig sikerült önnek?

– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ez mindig sikerült. Felnőtt fejjel tudom, hogy az életben nem kerülhetők el a kisebb-nagyobb hazugságok, de tapasztalatom szerint hazugságra nem lehet építeni sem tartós kapcsolatot, sem demokratikus kormányzatot.