Lejegyzett múlt csupán?
Nincs annak dátuma (év, hó, nap), amikor „elkezdődött” a történelem. Azt viszont tudjuk, hogy mikor támadt igény az első történészdiplomára: 1776 körül Göttingenben. És mára azt is biztosan tudhatjuk, hogy a történelemnek nincs főutcája, ellenben – véli Fukuyama – a kétpólusú világ megszűntével itt a vége.
Pedig a történelem divatba jött. Jó folyóiratok (itthon a História és a Rubicon), dokumentumdrámák, filmek, életrajzok, regények mutatják és segítik népszerűségét. Históriai témái integrálódtak az irodalomba. (Macaulay: „A történelem regényként kezdődik, és esszéként végződik.”) Paradoxon: mindeközben csökken az iskolai történelemoktatás óraszáma, a betűkultúra egyetemes visszaszorulásával, a civilizáció általános válságával kopik tekintélye. (És hát „kormányunk sem egy történészklub”.)
A 19. század végére a nagy ívű, komoly regények túllépnek az irodalom határain, és mindinkább hiteles, „történelmi szociográfiákká” válnak (A Buddenbrook ház, A Thibault család).
Napjainkban a történelemkutatás befogadni kényszerül a globalizáció és a multikulturális kor témáit is, noha szükséges forrásainak teljessége egyre kétesebb. (Hova lesz az e-mail, SMS, telefonbeszélgetés, telex szövege? Vagy a CIA adathalmaza? Mivé lesz a betűkultúra?) A nemzetközi történelem új tematikát, kutatási irányokat követel, ugyanis a 21. században véget ér Európa kora.
A jelen s a jövő történészei persze találnak munkát maguknak: hiszen a történetírás mindig „revizionista”, azaz folyamatosan felülvizsgál és korrigál. Mai eszközünk, a számítógép egyszerre hasznos és veszélyes: az internet sok adatot ad, de hitelességük nem mindig kétségbevonhatatlan, nem forrásértékű. Ami letölthető, nem mindig megbízható – hívja fel a figyelmet a történész.
Huizinga azt mondta: „A múlttal létrejövő kapcsolat... révén az ember túlléphet önmagán.” Ez az igény jelentős kultúrákban időtlen. Reméljük.
(John Lukacs: A történetírás jövője. Fordította M. Nagy Miklós. Európa Kiadó.)
