Láthatatlan színek
Az ELTE olasz szakán diplomázott, jelenleg masszőr a Széchenyi gyógyfürdőben. Novellái napilapokban és irodalmi folyóiratokban jelennek meg. Öt nyelven beszél, viszont a németet hallás után tanulja. Iván Péter ugyanis vak. Móricz Zsigmond-ösztöndíjjal írja első kötetét, a Pacavárost, amely a látásvesztés folyamatát átélő fiatalokról szól. SÁNDOR ZSUZSANNA írása.
Szűk garzon a Kozma utcában valahol a temető és a börtön közelében. Csendes környék ez, errefelé évek óta nem volt betörés, balhé. Még fehér bottal is járkálhat itt az ember, senki nem fogja fellökni, kifosztani.
A kőbányai szobakonyhában Iván Péter kávéval kínál, csak a tej kitöltéséhez kér segítséget. Magas, izmos, harmincas fiatalember, sötét szemüvegében rejtélyesen mosolyog. Társalgással oldjuk a csendet, kerülgetjük a nehezebb szavakat. Kint, az ablakon túl, ólmos, szürke ég szakad.
A férfi mintha megérezné zavaromat.
– Az ég, a nap, az évszakok képei már nem hiányoznak, inkább csak az emberi arcok. Pár éve vakultam meg. Valamikor szerettem rajzolni, képzőművésznek készültem. És nem hittem volna, hogy látás nélkül is lehet élni. De most már tudom, hogy ennél sokkal fontosabb dolgok is vannak.
Iván Péter 1976-ban született Miskolcon, szülei mérnökök voltak a helyi kohászati művekben. Fiúk imádott olvasni, sportolt, kitűnő nyelvérzéke volt. Elsőre felvették a gimnázium rajzszakára, és úgy tűnt, sikeres művészpálya várhat rá.
Tizenhét múlt a srác, amikor szülei észrevették, valami baj vele: félreolvasta a mondatokat, grafikáiban elbizonytalanodtak a vonalak. Szemészhez vitték Pétert. A doktor hosszan vizsgálta őt, majd szárazan közölte: szaruhártya degeneráció. Ritka genetikai betegség, amely egészséges szülők gyermekénél is megjelenhet. Egymillióból egy esetben. Csakis cornea transzplantáció segíthet. A gyógyulás esélyei jók – biztatták akkor a szemész.
Háromszor operálták Iván Pétert - egyik műtét sem sikerült. A beültetett idegen szaruhártya mindig kilökődött. Családja cipelte őt orvostól orvosig, alternatív gyógyítókhoz is, mindenféle kúrát kipróbált, semmi nem segített. A látása egyre romlott.
Szülei bíztatták: kiviszik őt a legjobb külföldi szemklinikára, előteremtik rá a pénzt. Ám Péter nem volt hajlandó több műtétre. Biztos volt benne, hogy már nincs esély. Nem éri meg mindent föláldozni vesztes illúziókért.
Ma már úgy gondolja, a betegségnek nyereségei is vannak.
– Az egészségesek közül sokan alibi életet élnek, tengnek-lengnek, elütik a napjaikat, fölösleges dolgokra pazarolják el a tehetségüket. Aztán megöregszenek, és vége. Azt hiszem, velem is ugyanez történt volna. De aki már átment annyi kemény próbán, mi vesztenivalója lenne?
