Látcső és távcső

- Fodor Imre szerződtette önt a József Attila Színházhoz 1971-ben. Sosem bánta meg, hogy idekerült?

– Nem! Akkoriban már elegem volt az országútból. Egyéb színészi munkáim miatt gyakran fel kellett jönnöm a fővárosba. Előfordult, hogy naponta kétszer is. Egyszer kiszámoltam: több mint egymillió kilométert autóztam Pécs és Budapest között tizenkét év alatt. S még úgy is örömmel szerződtem a József Attila Színházhoz, hogy Fodor Imre azt mondta: mint vidékről fölkerült színész ne számítsak arra, hogy eleinte ugyanolyan szerepeket kaphatok majd, mint Pécsett. Ahol végigjátszhattam a világirodalom legzseniálisabb szerepeit. De előbb be kellett illeszkednem az itteni társulatba. Az első szerepeim nem is voltak élvonalbeliek, csak mindegyik jól sikerült. Aztán jött egy főszerep, majd a következők. Ahogyan azt Fodor Imre ígérte. Sajnos nem sok időt tölthettünk együtt: 1975-ben halt meg, épp itt, ahol most mi ülünk, a művészbejáró előtt. Egyszer csak összeesett, s mire kiértek a mentők, már nem élt. Űr maradt utána, nehéz évek jöttek.

- Milyen idők voltak azok?

– Az útkeresés időszaka Miszlay István direktorsága alatt. A közönség nem volt annyira fogékony a nagy társadalmi drámákra. Pedig Miszlay érdemei sem kicsik, ő alapította a Gyulai Várszínházat. A József Attila Színházat ’82-ig vezette. A kissé merev műsorszerkezeten aztán előbb Szabó Ervin és a főrendezője, Iglódi István „lazított”, majd a rendszerváltástól Léner Péter. S bár ezt a teátrumot hajdan politizáló színházként hozták létre, mára teljesen eltűnt ez a szemlélet.

- Viszont ön évekig – 1985-től, majd 1990-től a MDF soraiban – parlamenti képviselő is volt. Lehetett színészként is politizálni?

– Mondok egy furcsa dolgot. 1985 volt az első olyan év, amikor a parlamenti bekerüléshez két képviselőjelölt közül lehetett választani. Ráadásul a nyolcvanas évek második felében különösen fontos dolgokat sikerült megoldanunk az Országgyűlésben. Olykor nehezebbeket, mint később, a rendszerváltozás után, akár az akkori pártomban, az MDF-ben is.

- Mondana példát?

– Abban az időben vissza kellett toloncolni Romániába a Securitate elől hozzánk menekülő fiatalokat, mert Magyarország nem csatlakozott a genfi egyezményhez. Az én interpellációm alapján lett ez téma, s írta alá végül Magyarország az egyezményt.

- Színházi sikereit nem befolyásolta a politikai siker?

– Sosem hangoztattam, hogy politikus vagyok. Másfelől úgy tartottam: a politizálás valójában inkább egy csoportos showműsor.
- Pedig micsoda színészi tehetség kell hozzá!

– Ez még nem is volna baj, hiszen az előadói készség fontos része mindazon emberek munkájának, akik közönség előtt megszólalnak. Legyen az akár pap, tanár vagy politikus. De sosem kevertem össze a színpadot, a színházi szerepeket a politikával. A pódium, a versek világa azonban más.

- Egyébként miért maradt a József Attila Színháznál? Mehetett volna egyáltalán máshová?

– Soha életemben nem bokáztam senkinél. És talán néhányan azt is gondolják rólam: nem vagyok „alkalmas” arra, hogy sokféle szerepet játsszak mint a szép magyar beszéd egyik „apostola”. Azt ugyan nem teszik meg az illető hölgyek és urak, hogy megnézzék nálunk a Pillantás a hídról-t vagy akár a Hisztéria – Freud éjszakája című Terry Johnson-művet, amelyben megmutathatom színészi bővérűségemet. Én ebben a színházban mindig jó szerepeket kaptam, megbecsültek. Támogatták az egyszemélyes ambícióimat is. Hatszázszor játszottam A legnagyobb magyar című monodrámát, amelyet Siklós Olga írt Széchenyi Istvánról. De voltam itt Dózsa is – Székely János darabjában. Hatalmas tölgyfa asztalt hajítottam a színpad végébe. Akkor még jó erőben voltam. Azért most sem panaszkodom.

- Jár még vadászni?

– Az túlzás, hogy járok. Megyek inkább. Nekem az az igazi kikapcsolódás, amikor elindulok hajnalban az erdőben, és kezdődik a párviadal. Küzdeni kell a vadért, megvívni a vad orrával, fülével, szemével, hogy ne érezze a jelenlétemet. Hogy tökéletesen észrevétlen maradjak számára.

- Milyen érdekes: a színészet lényegének ellentéte ez.

– Tökéletes meglátás. Pont a fordítottja annak. Távcsővel ülök a lesen, és gyönyörködöm a természetben.

- Ismét egy ellentét: a színpadon meg önt lesik „távcsővel”.

– Ez a párhuzam még sosem jutott eszembe! De szeretek „vadként” állni a színpadon. És minél nehezebb a szerep, annál jobban szeretem azt az élményt, amikor az idegpályák szinte észrevétlenül összekapcsolódnak. Kollégával, közönséggel. Boldogság, hogy ez sokszor megadatott nekem itt, a József Attila Színházban.

Bánffy György 1927-ben született, és 2010. szeptember 3-án hunyt el. 1954-től a Fővárosi Operett Színház tagja volt. ’56-ot követően három év szilenciumra ítélték. Majd 1960-ban a Pécsi Nemzeti Színházhoz szerződött, onnan 1971-ben a József Attila Színházhoz. 1978 óta a Zeneakadémia beszédtanára volt.

Főbb színpadi szerepei: Faust (Goethe), Cyrano (Rostand), Othello, III. Richárd, Lear király (Shakespeare), Higgins (Lerner–Loewe: My fair Lady), Szolgabíró (Bródy: A tanítónő), Sir John (Gay: Me and my girl), Rank doktor (Ibsen: Nóra), Szilvay (Szigligeti: Liliomfi), Alfieri (Miller: Pillantás a hídról), Dózsa (Székely János), Fischer érsek (Mikszáth: Különös házasság), Széchenyi István (Siklós Olga: A legnagyobb magyar).

Díjai: Jászai Mari-díj (1965), Érdemes Művész (1971), SZOT-díj (1979), Kiváló Művész (1983), Kazinczy-díj (1989), Magyar Köztársasági Arany Érdemkereszt (1992), A Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (1994), Kossuth-díj (2001), Magyar Szabadságért díj (2010).