Lackfi: ilyenek a magyarok!
A magyar „ötszáz éve ugyanúgy rálegyint, hogy több is veszett Mohácsnál, ha meg valami végzetesen rosszul sikerül, akkor vérben forgó szemmel kiáltja: nekünk Mohács kell!” Hogy milyenek vagyunk mi magyarok? Lackfi János költő és író új kötetében erre keresi a választ, meg arra, hogyan beszélünk tündibündi nyelven, miért énekelünk megcsonkított boci-bocikról a gyermekeinknek.
Saját bevallása szerint ínyenceknek írta a nagy sikerű Milyenek a magyarok? című irodalmi útikalauzának folytatását Lackfi János, aki nemrégiben magyar irodalom kategóriában Prima Primissima-díjat vehetett át.
Lackfi eddig tizenöt gyerekkönyvet, tizenöt felnőtteknek szánt kötetet írt, huszonöt műfordítást tudhat maga mögött, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen francia irodalmat és kreatív írást tanított.
A Milyenek MÉG a magyarok? című kötetből a többi között az is kiderül, hogyan mondják meg a magyarok a tutit, hogyan utaznak a villamos ütközőjén, hogyan beszélnek tündibündi nyelven, miért énekelnek megcsonkított boci-bocikról gyermekeiknek, miért szerények, mint az ibolya.
Hogy mire jó ez a könyv, miért kell kimondani, amit mindannyian tudunk magunkról?
Lackfi az első kötet megjelenése után azt mondta a 168 Órának, hogy „egyfajta lelki slejmképzés ez, ami a letapadásokat, a görcsöket, a berögződéseket is felszabadítja. A magyarságunknak erre nagy szüksége lenne. Sok komplexusunk van önmagunkkal, hovatartozásunkkal. A honderű éppúgy jellemez minket, mint a honfibú.”
Ha a magyar ember eltöpreng, vajon miből tudható, hogy ő éppen magyar, az író szerint ezer választ talál. Idézzünk hármat az új könyvből:
„Abból, hogy ha valami nem sikerül, ötszáz éve ugyanúgy rálegyint, hogy több is veszett Mohácsnál, ha meg valami végzetesen rosszul sikerül, akkor vérben forgó szemmel kiáltja: nekünk Mohács kell!
Abból, hogy gyerekként ki kell állnia az esőre, mert attól nagyra nő, répát kell ennie, mert attól fog tudni fütyülni, és spenótot, mert attól lesz erős. Ha csak a vastartalom számít, afelől akár egy lapátot is szopogathatna.
Abból, hogy születésnapján meghúzgálják a fülét, és azt kívánják, bárcsak érne bokáig, pedig ez nem lenne se praktikus, sem esztétikus.”
Ha ordibálunk is, ha az asztalt ütjük, ha gyűlölködünk nap mint nap, és legszívesebben „megdöglesztenénk a szomszéd tehenét is”, Lackfi János könyve után szerethetőkké válunk, bolondosak, érdekesek, egyediek leszünk.
Olvasás közben elringat az az illúzió, hogy nincs köztünk szakadék, egyek vagyunk: nem szegények és gazdagok, nem híresek és névtelenek, nem tehetségesek és tehetségtelenek, nem jobboldaliak és baloldaliak, hanem magyarok.
