L. Simon László szorongással várja a nemzeti ünnepet

– Az Európai Unió arra hívta fel a többi nemzetközi szervezetet, különösen a kultúra és a sport területén, hogy fontolják meg az orosz részvétel felfüggesztését. Jól van ez így?

– Szerintem a világ megértette a moszkvai olimpia amerikaiak általi bojkottját, majd ennek az ellenreakcióját. Ennek mi, magyarok is a kárvallottjai voltunk, hiszen a sportolóink nem utazhattak el. Egy életen át készültek, majd elvette tőlük ezt a lehetőséget a politika, amit a Moszkvában rendezett ellenjáték sem tudott ellensúlyozni. Szerintem helytelen lépés azt követelni, hogy ne játszanak többet Csajkovszkijt, hogy dobják le a polcokról Dosztojevszkijt, vagy Puskint. Ha ez megtörténne, az nagyon nagy baj lenne. Lehet Putyint utálni, az orosz agresszort lehet megverni, el is kell ítélni, de ennek nem lehet áldozata az orosz nép, amelyik egyébként sok-sok értéket teremtett, és teremt most is. Nem megengedhető, hogy egy nemzeti kultúrát büntessenek. Nincs vele mit elérni. Ráadásul álszent, rettenetesen álszent. A hamis okokból indított háborúknak, a rosszul megvalósított demokrácia-exportnak – Bush, Obama – sem lehettek volna ilyen következményei.

– Mi ez? Túlkapás?

– Mindenképpen. Nem tudok azonosulni, és mélységesen elítélem a háborút, a háborús agresszorokat, de ennek nem lehet köze kulturális értékekhez. Megértem az érzelmileg túlzó reakciókat, és azt mondom, jó, olyan művészt nem akarnak látni, aki nem ítéli el Putyint, bár ez is túlzás, inkább azt kéne mondani: aki nyíltan támogatja Putyint, azok vonuljanak háttérbe. Olyan életműveket kirekeszteni közös szellemi kincsünkből, melyeknek alkotói évtizedekkel vagy egy évszázaddal korábban meghaltak, nonszensz. Nagyon határozottan mondom, hogy valaki olyan nemzet tagjaként, amelyik most éppen háborút indított, azért a kulturális teljesítményét, a szorgalmát, a tehetségét, az állhatatosságát, a művészi ambícióit ne vitassuk el tőle. Ne fosszunk meg senkit a lehetőségtől, hogy a közönsége elé léphessen. Nekem ez az álláspontom a művészi szabadság jegyében.

– Ma fejfájás nélkül ellátogathatnék a magyar-orosz baráti társaság eseményeire?

– Igen. Vannak, akik az életüket arra tették fel, hogy megtanulják az orosz nyelvet, az orosz kultúrával foglalkozzanak, orosz irodalmat fordítsanak, orosz barátaik vannak, orosz ismerőseik, levelezőtársaik, orosz tudományos intézmények kiváló tudósaival tartanak szakmai kapcsolatot, sorolhatnám tovább, orosz gazdasági kapcsolataik vannak. Ezek az emberek tagadják meg az életüket, az ambíciójukat, tagadják meg azt a nyelvet, meg kultúrát, amelyet megismertek, megtanultak és szeretnek? Miközben tényleg be lehet úgy állítani a saját életükhöz és a szeretett tevékenységükhöz való ragaszkodásukat, mint a Putyin melletti kiállást. Szerintem minden tisztességes ember, minden jóérzésű ember elítéli a háborút, nem csak ezt, valamennyit. Szerintem minden jóérzésű ember döbbenettel nézi mindazt, amit az orosz elnök Ukrajnával szemben tesz. Mindez semmit nem von le az ukránok felelősségébő, nem ebben a kérdésben, hanem például a magyarsághoz való viszonyt illetően. Nem felejtjük el a KMKSZ irodájánál való robbantást, a nyelvtörvényt. Mindettől függetlenül nem lehet valakit azért büntetni, szankcionálni, megvetni, elítélni, mert szereti az orosz nyelvet, szereti az orosz kultúrát. Szereti az orosz filmművészetet. Szereti az orosz képzőművészetet. Életem nagy kulturális élményeire egyebek közt Szentpéterváron és Moszkvában tettem szert. Ezek teljesen függetlenek maradnak attól, ami most éppen Ukrajnában zajlik, amit – még egyszer mondom –, mélységesen elítélek.

– Hogyan sikerült a Hidegkúti 100 megnyitója, mekkora a kiállítás iránti érdeklődés?

– Nehéz pontosan megmondani, mennyien jöttek eddig el a kiállításra, mert a Hidegkúti 100-at a Nemzeti Múzeum kupolatermében rendeztük meg, tehát az állandó kiállítással megvásárolt jeggyel látogatható. Pont a tegnapelőtti értekezleten vetettem fel a kollégáimnak, hogy próbáljunk meg ezzel kapcsolatban kérdéseket feltenni a látogatóinknak: Hidegkúti vagy más miatt jöttek-e el? Ugyanakkor a kiállítást a közönség nagy szeretettel fogadta, sok a néző. Nem az történik, hogy följönnek, és rögtön elindulnak a történeti kiállítások felé, hanem végig nézik a kupolacsarnokban a képeket. Nagy jelentőségű sikerült megvalósítanunk: bevittük a magyar sporttörténelmet a Nemzeti Múzeumba. A sporttörténelmen keresztül olyanokat tudunk becsalogatni, akik nem számítottak a törzsközönségünk közé. Ez nagy eredmény. Már a megnyitón sok fiatalt láttam. Ez egy új szín a Nemzeti Múzeumban, itt a helye az aranycsapat sikerének. Bemutatni az ötvenes évek politikáját, a közhangulatát megértetni az aranycsapat sikerén keresztül.

– Főigazgatósága alatt először lesz március 15-e. Mire hívná fel külön a figyelmet?

– Azért is különleges ez a mostani március 15-e a Nemzeti Múzeum életében, mert nem itt lesz a szokás szerinti állami ünnepség, mert a kormánypártok a Békemenethez csatlakoztak, és úgy döntött a kormányzat, hogy a központi ünnepség a Parlamentnél lesz. Ez nem igazán jó, mert nekünk az jó, ha a Nemzeti Múzeum kerül a figyelem középpontjába, akkor is, ha az egy nagygyűlés, vagy állami ünnepség okán történik. De ebből nem következik a tétlenség. Fontos információ, hogy 14én, hétfőn is nyitva leszünk, szóval négy napon át mindennap. 14én, 15én tárlatvezetések is lesznek. 15én, kedden ingyenes lesz a belépés a jogszabályból következően. A Miniszterelnökség a kertben gasztronómiai és kulturális programsorozatot hoz nekünk. Nem mi vagyunk a szervezők, mi boldog befogadók leszünk. És ha minden jól megy – de ez még bizonytalan, a miniszter úr szabad idejétől függ -a hétvégén megnyitjuk a közösségi régészet című kamaratárlatunkat, amely a nem hivatásos régészek munkáját mutatja be a nagyközönségnek.

– Milyen közérzettel várja március 15-ét?

– Szorongással. Mindenki aggódik. Mi lesz a háborús konfliktusból, milyen következményei lesznek az életére. Látom az empátiát, az együttérzést, de igen, én is szorongok. Azon túl, hogy döbbenten nézem, ami zajlik a szomszédunkban, mérhetetlenül sajnálom azokat az embereket, akik elveszítik az életüket, akiket elveszít a családjuk, akik egyik pillanatról a másikra lakás nélkül maradnak, földönfutóvá válnak. Látjuk a klasszikus háború összes rémségét, miközben korábban nem gondoltam volna, hogy lesz még egyszer háború Európában. Ezentúl én azért is szorongok, mert nem tudom, mivel fog ez Magyarországot tekintve jelenteni. Bízom kormányunk gondoskodásában, hogy kimaradunk a konfliktusból. De akkor is csak a háború fizikai részéből fogunk tudni kimaradni, a többiből nem. Ki tudja mi mindent fog ez még érinteni a menekülthelyzet, a gazdasági rendszer átalakulásán keresztül az inflációig. ezt most fölmérni sem lehet. Gondoljunk csak abba bele, hogy lassan két hete megállt a teherforgalom Ukrajna és Magyarország között. Mi lesz így a Dunaferrel? Mi lesz vasérc nélkül? Ha leáll a termelés, és átmenetileg nem lesz az embereknek munkájuk. Nem mondom, hogy ez lesz, de ezeket is végig kell gondolni. Reméljük, nem omlik össze az európai acélipar, aminek következményeképpen leáll az európai gépgyártás is. A szankciók még visszaüthetnek. És mekkora terhet fog ez még róni a magyar költségvetésre? Ezt a sok-sok pénzt, amit most a háború miatt védekezésre, humanitárius célokra, határvédelemre fordítunk, lehetne másra is költeni. Ezért van bennem szorongás. Mi lesz velünk? A hazánkkal? Az európai gazdasággal? Miközben együtt érzek a rászorultakkal, és meg vagyok döbbenve, nem hiszem el, hogy ezt meg lehetett csinálni. Nem hiszem el, hogy ezt megengedhette magának az orosz elnök.

– Mekkora csalódást okozott a hazai belpolitika, ami a választás okán hamar túllépett a döbbenetén?

– Ez van ma, sajnos. Igen, ilyen még nem volt, az ember sok mindent feltételezhetett, én például azt, hogy ez nem lesz evidens, most mégis úgy tűnik, hogy evidens, de ettől nagyon szomorú is vagyok.

(Kiemelt képünk: Kiemelt kép: L. Simon László, az Országgyűlés kulturális bizottságának fideszes alelnöke a 85 éves Kalász Márton Kossuth- és kétszeres József Attila-díjas költő, műfordító és prózaíró, a nemzet művésze köszöntésén a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2019. szeptember 6-án. Fotó: Balogh Zoltán / MTI)