Kutya idők
Nyerges András balzaci eltökéltséggel és változatlan alkotókedvvel írja a huszadik századi Magyarország Emberi színjátékát. Regényfolyamának újabb darabja a Reciprok címet viseli, s legkedvesebb korszakába, a hatvanas évek elejére kalauzol el bennünket. (A regények egyébként a negyvenes évek közepétől a kilencvenesig pásztázzák végig a magyar társadalom történetét, de a derékhad azért a hatvanas évekre fókuszál.)
A Reciprok afféle kamaradráma, egy különös szerelmi és alkotáslélektani háromszög, melynek főszereplője a Nyergesnél különféle alakváltozatokban gyakran visszatérő ifjú alanyi költő, akit ezúttal Hóka Gyurinak hívnak. (Talán nem járunk messze az igazságtól, ha feltételezzük, hogy a főhős némely tulajdonságát a könyv szerzőjétől kölcsönözhette.) Fontos szerepet kap még a regényben egy hűséges eb, bizonyos Batyu, aki súlyosan megfizet a gazdájához való odaadó ragaszkodásáért, s kinek sorsa mások sorsára is kihat erősen. Ott van aztán a Granicsári házaspár, a (rövid ideig) ünnepelt író és filozófus felesége, akik élik a korabeli értelmiségi házaspárok jellegzetes életét: nagyszabású, világmegváltó tervek és kisszerű, hétköznapi árulások szegélyezik útjukat. E könyvet is, mint Nyerges minden regényét, átszövi, átindázza a korabeli (kultúr)politika, amely egészen a hálószobákig utánanyúlt a művészeknek, s mely ez idő tájt a szovjet–kínai szembenállás mentén osztályozta a kultúrmunkásokat. S a háttérben felsejlik a hatvanas évek teréz- és erzsébetvárosi kisvilága, koszos presszókkal, deklasszált elemekkel, málló vakolatokkal.
Nyerges ezúttal a szokásosnál is erősebb színeket használ freskójához. A szereplők is túlrajzoltak, komikum felé hajlók, nem csak a helyzetek. Mintha a nyergesi művek szeretetteljes, akolmeleg iróniája is karcosabb kritikába fordulna: ebben a könyvben nincs szeretni való szereplő, mintha az író a szokásosnál is keserűbben ítélkezne.
S mintha – épp, ahogy a hősei teszik – a legjobb pillanatban hagyná abba.
