Közéleti abszurdok

- Svájcban fél évig élt egy kolostorban. Szerzetesi életet?

– Nem egészen, de azért magányosat. Irodalmi ösztöndíjjal kerültem Zugba, Zürich mellé. Arrafelé igen jó a kortárs magyar írók referenciája. Ebbe az egyházi intézetbe kijutott már Krasznahorkai László, Schein Gábor, Báthori Csaba, Forgách András és Podmaninczky Szilárd is. Szomszédom éppen Mesterházi Miklós filozófus volt, ő Kantot fordított. Úgy tíz idősebb nővér él ott, szinte önellátóan gazdálkodnak, veteményeznek, és persze hagyják az ösztöndíjasokat szabadon működni. Zug nagyon gazdag város, kivételesen szép hely, na és ideális az elvonulásra.

- Nyugalomterápia a zaklatott hazai közállapotok után?

– Amikor odébb megyek, soha nem érzem úgy, hogy távol lennék a hazámtól. Kullog velem minden jó, rossz, kedves és nyomasztó. Most is így volt. A szobámban egész nap szólt interneten a Klubrádió, a Tilos vagy a Bartók. Ismerőseim sokszor kérdik, miért kell hírekkel kezdenem a napot. Ha az ember nyugalmat akar, nem lenne helyesebb eltolnia magától a sok közéleti marhaságot? Csak hát én íróként ebből a világból dolgozom. Ha a svájci utcákról, a Pozsonyi úti fákról írok tárcát, abban is legyen benne a kutyaszar. Konkrétan pedig az otthonom az íróasztalom.

- Amíg Svájcban tartózkodott, itthon megjelent új elbeszéléskötete, a Vándorló sírok. Korábban azt nyilatkozta: igazából regényt szeret írni.

– A Virágzabálókat hat évig írtam, és valóban jó volt elveszni egy ilyen hatalmas szövegtestben. Nem tudtam, mikor, hogyan fejeződik be, mi lesz az utolsó mondat. Aztán azt gondoltam, ekkora munka után nem érdemes gyorsan újabb művel megjelenni. A fiókom tele több kötetre való tárcával, novellával, három évig mégis vártam a következő kötettel. Amíg a Virágzabálókon dolgoztam, kisebb elbeszélések is születtek, ezeket gyűjtöttem most egybe. Meg kijött a Pálcika mesekönyv is, kisgyerekeknek.

- A Vándorló sírok címadó novellája testvérgyilkosságról szól. Allegorikus mese arról: ha a múlt bűneivel nem tudunk szembenézni, a halottaink örökké kísértenek. Bár a történet a spanyol középkorban játszódik, áthallásos a jelenünkkel is.

– A sír, a halott, a gyász, az emlékezés – az életünk része. Nagyon komoly része. Csakhogy mifelénk sem a halottnak, sem a sírnak nincs biztonsága, sem pedig tisztelete, mert földúlják, megbecstelenítik. Mi volt, lett például Nagy Imrével? Az ötvenhatosokkal? Horthyt díszpompával újratemették, Kádár János koponyáját ellopták. Nemrég politikai csinnadrattával hurcolták ide-oda egy erdélyi író hamvait, aki az utolsó leheletével is kitartott a nyilas parlament mellett, ment vele Sopronba is. Tényleg csak kérdezem: akik most „táncoltak” szegény Nyirő hamvaival, szintén elmentek volna Sopronba is? Vagy akkor mi van? Na igen, a valóság olykor jóval abszurdabb, mint egy novella.

- Legutóbb három éve beszélgettünk. Akkoriban már virágzott a Wass Albert-kultusz, s érzékelhető volt: a jobboldal a szellemi életben is új rendszerváltásra készül. Ön mégis úgy látta akkor: itt nem lesz kulturális ellenforradalom.

– Tévedtem, naiv voltam. De nincs is kulturális ellenforradalom. Más van. Maszatosabb, gyávább, átgondoltabb ügymenet. Nem egyszerű. Persze igaza van, tényleg nem hittem volna, hogy ennyi butaság felszínre törhet a honi kultúrában. Semmi gond nem lenne, ha az lenne a cél, hogy felhívják a figyelmet a népi írókra, és fedezzük fel újra a kitűnő erdélyi szerzőinket. Választhatnának idolt Illyés Gyulától Nagy Lászlón át Tamási Áronig. Az viszont igazán nem tetsző, ahogyan Wass Albertet és Nyírőt nyomják, csak mert politikailag lehet lobogtatni őket. Az irodalom – probléma. A politika – megoldás. Miért kell ezt folyamatosan összekeverni?! Jó, tudom, miért.

- Wass és Nyirő rehabilitálása a Jobbik 2010-es választási programjában szerepelt. A szintén közismerten antiszemita írónő, Tormay Cécile emléktábláját Vona Gábor avatta fel Horthy budapesti bevonulásának kilencvenedik évfordulóján. Három év sem telt el azóta, s mindenütt éled a Horthy-reneszánsz, a szélsőjobb kedvenc írói pedig bekerültek a Nemzeti alaptantervbe.

– A Fidesz erősen pragmatikus pártnak tetszik, a hatalom birtoklása és központosítása a célja. Az urak föltett szándéka, hogy bebetonozzák a saját szavazóbázisukat, a nemzeti középosztályt, de érdekes módon ezt is föntről kezdik. A „nemzeti Olümposzról” ereszkednek lefelé, mert úgy vélik: fönt vannak. Nincsenek fönt, mert ugyan a hal szeletelése és a szalvéta használata megtanulható, a szavakkal való bánásmód azonban más tészta. Lent vannak, nagyon lent, és mert oly elhivatottak, azt sem látják: a kultúra alapvetően alulról épül. A lelki és egyéb társadalmi mélyrétegekből. Opponálásból, lázadásból, ellenkezésből. Nem látják, hogy a hatalom csupán lehetőséget, keretet adhat a kultúrának, nem pedig tartalmat. S mert az ügymenet alapvetően bizalmatlan, mindent fölülről kezd. Megmondják. Meg van mondva, „ki a kóser”. Csakhogy az ügyködés ezernyi szállal ér össze a Jobbik ideologikus harcosságával és uszításával. Nem, ez így nem fog működni! Politikai akarnoksággal lehet napi sikereket elérni, az irodalmi kánont azonban nem képesek felülről átalakítani. A mai fiatalok szemlélete már teljesen más.

- Nem lehet, hogy most is naiv? A szélsőjobboldali eszmék nagyon is kelendőek az ifjúság körében, a „nemzeti szerzőknek” már most hatalmas az olvasótáboruk.

– Egy politikai, irodalmi divat nem tart örökké, előbb-utóbb helyreáll a valódi értékrend. Sem az irodalomértő szakmát, sem az olvasókat nem lehet túl sokáig becsapni. Ahogy egy házat sem érdemes rossz téglákból felhúzni, mert ránk dől az egész, úgy az irodalom sem épülhet silány alapokra.

- A demokratikus értelmiségiek, művészek meg várjanak, amíg magától összeomlik az újnyilas kultúra? Nem kellene ennél többet tenni?

– Van, amikor ki kell állni, tiltakozni, nyílt levelet fogalmazni. Sokszor, sokan meg is tették. Magam is. Csak hát az elmúlt két évben szinte naponta történt – persze nemcsak a kultúra területén – olyan, ami botrányos volt. De képtelenség mindennap aláírni, demonstrálni. Muszáj valamilyen józan belső egyensúlyt megőrizni, hogy létezni és alkotni tudjunk. Egy írót mégiscsak a mondatai hitelesítenek. Alkati dolog is ez: nekem sokkal fontosabb, hogy a szépirodalom nyelvén fejezzem ki magam, ne hordószónokként. Egyébként pedig nemrég kezdtem el egy regényt, amely a mai magyar társadalomról szól.

- Meglepő: műveiben eddig szívesebben rejtőzött el a távoli múltban.

– Nem bújtam el, csak azok a történetek más korszakokhoz kötődtek. Most viszont a jelenhez sodródtam. Gyakran minősítik a stílusomat mágikus realistának. Nem is vitatom, legföljebb hozzátenném: a mai Magyarországot tényleg a szürreális és az abszurd eszközeivel lehet leginkább ábrázolni. Akár az értelmiség sorsát is. Hatalomra került egy új kurzus, amely azzal kezdte, hogy koncepciós pert indított bizonyos filozófusok ellen. A vádakból semmi nem bizonyosodott be, de a rágalmaknak nincs következményük. S mindez nem a kommunizmusban esett meg velünk, hanem most. Ez egy nagyon kényelmetlen, mégis csodás ország, tényleg. És ez nem irónia. Mert megtalálhatjuk azokat a személyes kis tereket, kapcsolatokat, érzelmeket, amelyek átsegítenek a mindennapokon. S ha észrevesszük, mennyi szépség és érdekes dolog vesz körül bennünket az őrület közepette is, rájöhetünk: voltaképpen nincs is mitől félni. Tehát nem is akarok félni.

(Az interjút teljes terjedelemben elolvashatja a 168 Óra hetilap legfrissebb számában.)