Kőszínházi struktúra

- Mindkét szakmai szervezet, a Magyar Színházi és a Magyar Teátrumi Társaság is részt vett azon a fórumon, amelyet ön úgy összegzett: „Egységesen kell erőt mutatnunk, mert ezek az idők nemcsak a szakma egy részét, hanem az egész szakma létét befolyásolják.” Meglepő gondolat, hiszen sokak szerint ön a kormány egyik színházi „megmondóembere”. Adott tanácsot a Játékszín, a Budapesti Kamara bezárása vagy az Új Színház ügyében is?

– Nem! Akik nem szeretnek a szakmából, hajlamosak túldimenzionálni a személyemet. Igaz, a Magyar Teátrumi Társaság elnökeként sok mindenben részt veszek. Örülök, hogy részese lehettem a nemrég életbe lépett előadó-művészeti törvény módosításának: ez védettséget jelent a társulatoknak, erősítheti a jelenlegi struktúrát. Most az új besorolású színházak támogatási rendszerén dolgozunk. Ugyanakkor a Játékszín és a Budapesti Kamara esetét kudarcként élem meg: bezárásuk ellen az utolsó pillanatig érveltem. Egy ilyen döntés mindig katasztrófa. Az Operában is akkor álltam fel, amikor az Erkel kapujára lakat került. Különben a „szakmai összetartásról” az is sokat elárul, hogy még neves kritikustól is olvastam: nem kell sajnálni, hogy bezárják a Kamarát. Az Új Színház történései kapcsán pedig már az elején jeleztem: átgondolatlan a váltás, számos káros következménye lehet.

- Ön szerint mely ügyekben lenne legfontosabb az összefogás?

– Erősíteni kellene a színészeknek, a szakma más képviselőinek a társadalmi presztízsét – a szakmai szemlék újragondolásától az egységes érdekvédelem kialakításáig. De most – talán azzal összefüggésben, hogy tanítani kezdtem Kaposvárott – a kaotikus képzési rendszer átalakítását látom a legsürgetőbbnek, főképp az elburjánzó, középfokú „szakmai iskolák” miatt. A változáshoz széles szakmai körben kell szót értenünk.

- Vannak, akik a pénz- és presztízsvesztés miatt már a sír szélére kalibrálják a szakmát.

– Tévednek – dacára a gondoknak –, akik a vészharangot kongatják. Az országnak nemzetközi rangú társulatai vannak, nyom nélkül nem eltüntethetők. Az új szabályozás pedig valóban széles szakmai területeken hozhat pozitív változásokat. Persze nem vagyok gyerek, tudom, ha a politika másként dönt, minden borulhat. Ám ha csak ezen rágódunk, az sehová sem vezet.

- Legutóbb, másfél éve, arról is beszélgettünk: szeretné elérni a „maffiaszerűen” összefonódott színházvezetők – leginkább baloldaliak, liberálisok – leváltását. Megkérdőjelezte ízlésüket is. Azóta a vidéki színházak legtöbbjét a Magyar Teátrumi Társaság tagjai vették át. Úgy találja, változott a minőség? Jobb?

– Igen. Bár a szakma egy része ezt csak a Cseke Péter vezette kecskeméti Katona József Színház esetében ismeri el.

- Talán nem véletlenül: jelenleg ott vendégeskedik a legtöbb baloldalinak, liberálisnak könyvelt rendező.

– Nemcsak ez számít! A kecskeméti színház kezdeményezésére kreditet kaphatnak a helyi egyetemisták. Fontos lépés a közönségépítésben. De tetszhalott állapotából kelt életre a békéscsabai és a miskolci színház is. Minőségileg alakul új helyzet Pécsett, Sopronban. Lehetne még sorolni.

- Nem csak én gondolom: a Magyar Teátrumi Társaságban máig ön az egyetlen, aki képes esztétikai rendszerbe foglalni az önök által preferált „szakrális színház” lényegét. Másoktól a „remény színháza” szlogen csak politikai, ideológiai lózungnak érződik.

– Érzetekkel nem tudok vitatkozni. A Magyar Teátrumi Társaság a hasonló elveket valló alkotókból áll össze. Ők azonban nem feltétlenül azonos utakat járó színházakhoz tartoznak. De ez már így is színesíti a képet, miközben a minket érő kritikának is lehet létjogosultsága.

- Ebből a társaságból leginkább színészek lettek igazgatóvá, vezetői rutin nélkül. Rendezőkből hiányuk van?

– Nem bánom, hogy színészek is lehetőséghez jutnak. Magyarország a volt szocialista országok között azon kevesek közé tartozik, ahol nincs színházi menedzserképzés. Pedig belőlük lehet a leghatékonyabb direktor. Senki sem születik a pozícióba. Magam is hibák, ügyetlenségek, pluszmunkák közben tanultam bele. És személyeskedés, ideológiai viták helyett értelmesebb építkezni, szakmailag erősödni.

- Kőszínháziak között talán érződik is hajlandóság barátkozásra. Az alternatívok szemében viszont máig ön a „mumus”.

– Mert váltig állítom: nem válthatják le a jelenlegi színházi rendszert. A színházkultúrának ugyancsak részei a független műhelyek, s azon a lehetetlen helyzeten változtatni is kell, hogy csak az utolsó utáni pillanatban tudják meg, mennyi pályázati pénzből gazdálkodhatnak. Ám a magyar kőszínházi struktúra igazi kincs: foggal-körömmel védendő. Létezése nem relativizálható, hiszen ha a jelenlegi helyzetben valaki elhinti, hogy egy vidéki színház társulat nélkül is fenntartható, a helyi politika azonnal megszünteti a társulatot. A módosított törvény ezért is írja elő: csak az a színház kerülhet kiemelt – támogatásra jogosult – kategóriába, amelyik önálló társulattal rendelkezik. A rendszerváltás idején Zsámbéki Gáborék egyszer már megvédték ezt a struktúrát. Most ismét sikerült, amire büszke vagyok.

- Még az is megeshet: idővel az ön társaságáról is „maffiaszerű képződményként” beszél majd valaki.

– Ügyelni kell arra, hogy ezt ne gondolhassa senki. Fontos, hogy alkotó embert csakis a saját lelkéből induló impulzusok vezessenek, ne a bárki másnak való megfelelés kényszere. Talán naivan, de azt gondolom: a művészek szabadabbá lettek azáltal, hogy a Magyar Teátrumi Társaság színre lépésével kétpólusúvá vált a színházi világ.

- De az akarva-akaratlanul is függőség, hogy elképzeléseit a jobboldali kormány erős támogatásával valósítja meg, nem?

– Nem voltam, soha nem is leszek párttag. Az elveimhez, a gondolataimhoz, a szakmához vagyok hű. Nem érzem jól magam, amikor ezeket megpróbálják valamiképpen „összegabalyítani” a politikával. Hárítom is az ilyen helyzeteket, miközben soha nem tagadom meg a világnézetemet. Bár konkrét felkéréseim vannak külföldről, alapvetően mégiscsak ehhez a nyelvhez, kultúrához tartozom. Lehet, patetikusan hangzik, de művészként az itt élő emberekhez szeretnék szólni. Másfelől nem arra születtem, hogy ilyen aktivitással vessem magam a színházat érintő társadalmi, közéleti ügyekbe is. Idővel szeretnék is elállni mindettől. Ám úgy éreztem: elérkezett egy olyan helyzet, amelyben ezt is vállalnom kell, mert esetleg nem úgy történnének a dolgok, ahogy azt legjobb szándékkal helyesnek gondolom. Azt viszont sajnálnám.

- Hamarosan esedékes a Nemzeti Színház igazgatói pályázata. Van rá akár belső, akár külső impulzus, hogy jelentkezzen rá?

– Még nem írták ki a pályázatot. És érzelmileg még eltartom magamtól a kérdést. A Nemzetit változatlanul az ország legfontosabb színházának tartom, s azt hiszem, munkám beteljesülése volna, ha vezethetném egyszer. De most más fontos feladataim vannak.